Szíria szinte második bölcsője (de legalábbis gyerekszobája) volt a kereszténységnek. Jézus tanítványait az egykori Szíria provincia akkori fővárosában, – a ma Törökországhoz tartozó – Antiokhiában nevezték először Krisztus követőknek, azaz görögül khrisztianoi-nak, amiből a keresztény szavunk is származik. És az ősi keresztény közösség ma is él és kitart ezen a vidéken is.

Lassan 1500 éve, szerzetesi generációk sokasága őrizte/őrzi a szent helyet. Fotó: Agra archívum

Különösen fontos terület Damaszkusztól északra, a hegyvidéki Szednaja és Maalula vidéke, ahol több keresztény egyház is számos közösséggel, monostorokkal és templomokkal, gyakorlatilag az őskeresztény idők óta biztosítja a kereszténység folyamatos jelenlétét Szíriában. A Maaloula környéki falvakban jellemzően nem a Szíria szerte használatos arabot, hanem még ma is a (klasszikus, vagy irodalmi szírként is ismert) nyugat-arámi nyelvet beszélik, ami közvetlen rokona Jézus anyanyelvének is. Az itteni keresztények ma is szinte hangról-hangra ugyanúgy mondják a Miatyánkot, ahogyan azt Krisztus taníthatta egykor azt apostoloknak…

Számtalan kisebb-nagyobb monostor és ősi templom színezi a vidéket, amik mind fontos szerepet töltenek be a helyi, sokszínű keresztény hagyomány megőrzésében. Az egyik legfontosabb közülük a szednajai Miasszonyunk Monostor, ami már a 6. század óta fontos keresztény zarándokhely, ahol az itt élő nővérek a hagyomány szerint maga Lukács apostol által festett Istenszülő (Szűz Mária) ikont is őriznek.

„És ott van még Szednaja és a városka fölötti sziklaszirten a híres Istenszülő-monostorral, amelynek alapítójaként magát Justinianus császárt tisztelik, s ahová muszlimok és k=eresztények egyaránt tömegével zarándokoltak, hogy a templom szentélye mögötti apró kápolnában leróják tiszteletüket a Szűzanya ősi ikonja előtt. A kápolna egy homályos barlang-üregre emlékeztetett: fél kupoláján százával hunyorognak az apró, ezüsttel pingált csillagok. Egy üregben, szinte láthatatlanul bújik meg az Istenszülő képmása, elveszve az ikonok, fogadalmi ajándékok, hálálkodó táblácskák sűrűjében. Az apró helyiségben folyamatosan sorjáznak a zarándokok, szírek és arabok, keresztények és muszlimok vegyesen: fejük felett egyetlenegy olajmécses pislákol, noha vagy hatvan ezüstfoglalatos lámpa csüng alá a mennyezetről, sűrű füzérekben, ezüst harmatcseppek módjára. A zarándokok csak jönnek és jönnek: a templomban egy nőkből álló iráni csoport olyan odaadással imádkozott az ikonok előtt, amilyet keresztényektől is ritkán láttam. A Szednaja-monostorba, illetve annak úrnőjéhez rendszerint azért jönnek, hogy gyermekáldást esdjenek ki az égiektől. Az ikon mellett egyetlen apáca teljesített szolgálatot, olyan tiszta és szép, hogy féltem ránézni is; órákon át fáradhatatlanul mártogatta a vattagombócokat a mécses szent olajába, és kente meg vele a zarándokok gyöngyöző homlokát. Talán ők, az apácák ott vannak még Szednajában, habár egy rövidke hírben azt találtam, hogy a monostor legrégebbi, 574-ben épült részeit aknatűz rongálta meg…”

(Nacsinák Gergely: A Tigris tíz szeme – részlet)

Korábbi csoportvezetőnk, Nacsinák Gergely ezen könyvének megjelenésekor, 2016-ban még sok volt a jogos aggodalom, a nyomasztó talány Maaloula és Szednaja vidékével kapcsolatban is. De ma már örömmel tudathatjuk: a nővérek ott vannak, hála Istennek, nem kényszerültek rá, hogy elhagyják közel másfélezer éves őrhelyüket. És 2019 óta – a környékbei közösségekkel együtt – ismét szeretettel várnak minden Európából érkező utazót is!