Szamarkand, Bukhara és Khíva – mesebeli hangzású nevek, melyek hallatán joggal az Ezeregyéjszaka világába képzelhetjük magunkat. S ha ehhez hozzátesszük még a terület félelmetes urai Dzsingisz kán és Timur Lenk nevét, emírek és kánok, kalandorok és felfedezők sokaságát (köztük a legendás úttörő, Közép-Ázsiát álruhában, dervisnek öltözve bejáró Vámbéry Ármint, akire tudósként és felfedezőként egyaránt joggal lehetünk büszkék), s máris egy olyan romantikus kaland ígérete áll előttünk, amiből a mai utazónak kevés adatik meg már.

Mert keveseknek van rá lehetőségük, hogy saját szemükkel is megcsodálhassák Közép-Ázsia középkori iszlám építészetének olyan remekműveit, amelyeket Üzbegisztán rejt, és mutat meg nekünk. A selyemút egykori fő karavánútján lépten-nyomon türkizben pompázó, aranykupolákkal ékesített mecsetek, faragott tégla minaretek és boltíves medreszék, valamint pipafüstös teázók és a Kelet bőségét kínáló bazárok egyaránt várnak minket.

Aki az elmúlt két évszázadban csak egyszer is megfordult a vidéken, az nem tud, nem elragadtatás hangján beszélni róla…

A selyemút csomópontjánál: Szamarkand, Regisztán tér. Fotó: Agra archívum.

Itt van például a Gúri Emir mauzóleum Szamarkandban, ahol a félelmetes Timur Lenk aludta évszázadokig zavartalan, súlyos átokkal óvott álmát. Ma is óhatatlan áhítatot kelt a szemlélőben. A sötétzöld nefrit és jáde borította síremlék előtt állva ma is szinte készpénznek vesszük, amit a felirat állít: „Amikor felkelek a halottak közül, a világ is beleremeg.”

A Timur által párbajjal megszerzett „sivatag ékköve”, azaz Khíva utcáinak türkizzel ékesített, homokszín utcáit járva pedig szinte az az érzésünk támad, hogy nem sokkal előttünk fordultak be a sarkon az utolsó rabszolgakaravánok, amikkel Vámbéry még találkozhatott is. És ismét nem kevés nosztalgiával gondolunk a nagy utazóra, aki innen hívta el Magyarországra Molla Szadikot (avagy Csagatai Izsákot, hogy számos magyarosított neve egyikét is idézzük), aki a Khíva Kánságot cserélte fel Magyarországgal, és a dervis életet az MTA Könyvtárában a Keleti Kéziratok Osztályának segédtiszti állására, hogy Vámbéry jobbkeze, „élő török szótára” legyen.    

S nehéz nem arra gondolni, hogy ha nem a mesék világában, akkor egy középkori muszlim fejedelemségben járunk épp, amikor a Számánidák hajdani birodalmi központja, a későbbi emirátus, Bukhara utcáit járjuk. Az európai szemmel nagyon különösnek tűnő – de hadászatilag legalább annyira praktikus – erőd íves falai, a mecsetek és medreszék boltívei, a lenyűgöző csempedíszítések mind egyfajta álomba varázsolnak minket.  

De ebből nem akarunk, s – hál’ Istennek egy darabig nem is kell még – felébredni, mert a következő sarkon ismét egy újabb csoda, szálláshelyünkön pedig fejedelmi vacsora vár…