Szamarkand, Bukhara és Khíva – mesebeli hangzású nevek, melyek azonnal megidézik az emírek és kánok, kalandorok és felfedezők romantikus világát.
Ha Bukhara középkori főterén átsétálva nem a szőnyegárusok és aranyművesek boltíves csarnokai irányába indulunk, hanem a bennfentesek tudásával és magabiztosságával a túloldali vályog- és téglaházak szűk utcácskáinak felfedezésébe fogunk: egy rejtélyes és ismeretlen világ tárul fel előttünk. Itt, ebben a sikátorokkal és legendákkal átszőtt negyedben található az az elrejtett zsinagóga is, mely egy szinte tökéletesen eltűnt kultúra: a közép-ázsiai zsidók rejtett közösségébe enged betekintést.
A bokharai zsinagógánál. Fotó: Agra archívum.
Legendáik úgy tartják, hogy Izrael elveszett törzsei közül valók: Iszachár, Naftali és Efraim leszármazottai ők, akik sohasem tértek vissza Jeruzsálembe a babiloni fogságból. Idővel egymás között is perzsául kezdtek beszélni, ám aránylag zárt közösségként ez mindinkább külön dialektussá vált. Így jött létre a bukhori, a közép-ázsiai zsidók saját, tádzsikkal rokon nyelve.
A terület ősi zsidó közösségeiről írásban a Talmud is említést tesz, s bár a történelem viszontagságai őket sem kímélték, hol nagyobb számban, hol megfogyatkozva, de a XX. sz. végéig kitartottak (ám ekkor nem egy újabb üldözés, hanem az Izraelbe költözés, ill. a „nyugati világba” való emigráció lehetősége apasztotta meg leginkább a közösséget). Az, hogy ma is megpihenhetünk a ma mintegy 150 őt számláló közösség imaházának padjain – igazán különleges élmény…
Szamarkand, Bukhara és Khíva – mesebeli hangzású nevek, melyek azonnal megidézik az emírek és kánok, kalandorok és felfedezők romantikus világát.
Az üzbégek nemzeti eledele - a piláf. Sósan és zöldséggel, vagy akár édesen, mazsolával és tejszínnel készített rizses hús, persze a híres lepénykenyérrel
Az egyik legnagyobb kísértés, ha Közép-Ázsiába téved az ember, hogy lépten-nyomon megálljon fotózni minden útba eső piacon - üzbég mindennapok.