Beyer Gertrúd egy hónapot töltött India tibeti területein – elvonulás, tanítások és a mindennapi élet leckéinek naplója Dehra Dun kolostorából.

Furcsa volt a reptéren egyedül. Csak üldögéltem a tranzitban, s úgy hiszem ott fogtam fel igazán, hogy mi is történik velem. Életem nagy álma teljesül.

A repülőn, egy világi jópofa turbános bácsi mellett ültem. Ahogy mellém ült rögtön kérdezni és mesélni kezdett, így megtudtam, az USA-ban él, és alternatív erőforrások kutatásával foglalkozik. Már nagyon sok éve él kint és elmondása szerint szereti is.

Miután végre felszálltunk az első, ami tudatosult bennem, hogy elfelejtettem ebédelni. A gyomrom a gondolatra nagyot kordult, és az jutott eszembe, még egy szelet csoki sincs nálam. Ahogy viszont elértük a kívánt 11e méteres magasságot, a stewardess azonnal elindult a kis kocsijával. Vizet és egy mini zacskó chips-et kaptam. Arra gondoltam, érdemes lehet esetleg ezt beosztani, a repjegyemre visszagondolva arra pont az volt írva, hogy étkezés snack. Viszont igen éhes voltam, így aztán az összes maci, zsiráf, majom és egyéb kisállat formájú chipset magamba tömtem, majd megittam a pohár vizet. A gyomrom megnyugodott, én pedig nézegettem kifelé. Gondoltam, amíg lehet ezt teszem. Gyönyörködtem a fény játékában, ahogy a nap narancssárgára festette a felhőket alattunk.

Aggodalmam gyorsan szertefoszlott, miután megérkezett egy nagy tálcán láthatóan meleg kaja. Már csak az azonosítás hiányzott. Egyes részeiről könnyedén felfedezhető volt mibenléte, pl. csirke, spenót, burgonya, saláta. Majd ami érdekes volt, hogy mindemellett volt vaj és frissen sült meleg baguette is. Gondoltam ez előételnek jó lesz. Amikor a csirkéhez értem, találtam egy kis tálka fehéres sárgás színű, számomra majonézre hajazó krémszerű dolgot. Eszegettem a csirkét és a spenótot, közben azon gondolkodtam hogyan is jön ehhez a majonéz. De hát legyünk ugye nyitottak, fogtam a csirkefalatomat és a spenót mellé egy kis adagot lapátoltam rá a fehéres sárgás krémből. Nos, így együtt meglehetősen fura volt, leginkább, mert a fehér anyag íztelen volt, kis édeskés beütéssel és valami darabkákat is véltem benne felfedezni, de beazonosítani nem tudtam. Néhány falatot ettem így, majd gondoltam inkább hagyom ezt a fura dolgot, eszem csak salátát, spenótot meg csirkét. A végén fogtam a kanalam és külön belekóstoltam. No akkor jöttem rá, hogy miért is volt fura úgy mindennel együtt. A fehéres sárgás krém ugyanis a desszert volt, ha jól tippeltem valamiféle tejberizs-szerű dolog, nagyon kevés rizzsel.

Újra kifelé bámultam, és nagyon érdekes élményben volt részem. Hátra tekintve még láttam a Napot, ahogy megvilágította a felhőket előre nézve a Holdat is, ott az ég már sötét volt. Ennyire élőben még nem éltem át a nappal és az éjszaka átmenetét.

A repülés további részét többnyire alvással töltöttem, illetve még volt egy kör szendvics és narancslé is. A mellettem ülő turbános bácsi addigra az 5. pohár whisky-t töltötte magába, de szemmel láthatóan semmilyen hatással nem volt rá. Mosolyogva mesélte, hogy ki kellene próbálnom, mert ezt a légitársaságot kifejezetten emiatt választotta, mert nekik nagyon-nagyon jó a whiskyjük.

Hajnal 1 órakor érkeztem Delhibe itteni idő szerint. Delhi repterét tavaly újították fel, így minden túlzás nélkül állíthatom, hogy az általam eddig látott Nyugat európai repterek nyugodtan elbújhatnak mögötte. Csodálatosan szép, tiszta és igényes volt minden. A legszebb az a néhány hatalmas mudrákat formázó kéz volt, melyek mintha a falból nyúltak volna ki. Gyaltsen táblával a kezében várakozott a kijáratnál. Tábla nélkül is könnyedén felismertem, ahogyan Jigmet lámára hajszálnyit hasonlító, ámde picit pufók ábrázatával, halálos nyugalommal álldogált a kijáratnál közvetlenül. Kb. 1 óra telt el akkor a landolást követően. Indiáról tudni kell, hogy a vízum megszerzésekor tapasztalt bürokrácia egészen ici-pici, mondhatni hangyányi dolog volt, ámde ami a landolás után következett, no arról érdemes pár szót ejteni. A gépről közvetlenül leszállás után a folyosón minden sarkon kis indiai emberke álldogált, kezében táblával, miszerint a külföldieknek a táblán jelzett irányban kell tovább haladniuk. Próbáltam megfejteni, hogy vajon a nem külföldieknek milyen egyéb lehetőségek adódhatna, mivel ez a folyosó ugyan kanyargott, azaz voltak sarkok, de nem volt más irány amerre tovább lehetett volna haladni.

Így aztán nem teljesen értettem miért tartják nagy lelkesen kis tábláikat. Később erre vonatkozóan kialakult egy gondolatmenet.

Sikeresen kijutván a folyosón azonnal egy olyan helyen találtam magam, ahol a check-in metódust játszották el ismételten. Ha nem turbános barátommal közösen jutottunk volna arra  következtetésre, hogy ez valószínűsíthetően egy ismételt ellenőrzési pont, könnyedén erős izgatottság lehetett volna úrrá rajtam, merthogy ezt a tényt, hogy mint Indiába látogató személy ide kell fáradni, no ezt viszont sem kis indiai ember táblája sem reptéri információs tábla nem jelezte.

A repülőn kitöltött egyébként nem túl egyértelmű adatlappal és útlevelünkkel kezünkben tehát megkezdtük a sorban állást. Nos, ha valamit hagytak maguk után az itt állomásozó angolok, akkor az a bürokrácia netovábbja, és az ezzel társuló már-már komikus (megfelelő humorérzékkel ellátott egyének számára) felsőbbrendűségi komplexusa minden olyan indiainak, aki munkája során akár egy darab papírfecnit is kézbe vesz, vagy munkájához egyenruhára van szükség. Értve ide pl. a buszsofőröket is.

Amikor a sor rám került, egy fiatal, erős ambíciókkal rendelkező emberkéhez kerültem, kinek szemén az látszott, legyek ám tisztában azzal, hogy Indiába való belépésem egyetlen és kizárólagos kulcsa Ő maga. Utazásomat megelőzően felhívták figyelmemet rá, hogy az egyetlen jó megoldás, ha az ember belemegy ebbe a színjátékba és szépen eljátssza, hogy érzi a súlyát a dolognak és igen, nagy-nagy tisztelettel fordul az Őt bírálat alá vevő hivatalnok felé. így aztán kissé bárgyú, ezzel együtt nagyon-nagyon tiszteletet sugárzó szemekkel bámulva rá átnyújtottam a kitöltött papírkát és az útlevelemet. Gondosan a vízum oldalnál kinyitva.

Emberünk végigmért egy szó nélkül, köszönésemet nem viszonozva némán bekarikázott néhány általam nem kitöltött pontot a nyomtatványon majd száját elhúzva elém tolta. Turbános barátommal előzőleg azt feltételezvén az adott ponthoz írt megjegyzés alapján, hogy ezeket nem kell kitölteni, mi üresen hagytuk, de hát nem kérdőjelezvén meg hivatalnokunk maximális jártasságát a témában nekiláttam a kitöltésnek.

Miután ezzel megvoltam, méregette még egy kicsit az útlevelemet meg a papirkát, majd elővett egy másik papírt, melyre néhány általam megadott, valamint a vízumban és az útlevélben is szereplő adatot másolt át. Ezt a papirkát kettétépte, majd a másik felére ismét átvezette adataimat, majd pecsétet nyomott mind az én mind az Ő példányára, valamint a vízumomra. Ezt követően még kicsit méregette, vajon igazán jól sikerült-e a pecsét, és biztosan nincs más átvezetni való adat. Miután semmit sem talált, gondosan ügyelve, hogy még véletlenül se alacsonyodjon le addig, hogy rám néz, az útlevelemet és az újabb papírkámat elém tolta. Majd intett a következő embernek. Illedelmesen köszöntem, majd továbbálltam. Turbános barátom már végzett addigra és elmélyülten tanulmányozta a helyi tax free shopban a red label whisky-ket, melyből vagy 5 pohárral lehajtott már a repülőn. Csatlakoztam hozzá, majd ismét mesélni kezdte, hogy azért szereti az Austrian Airlines-t, mert nagyon jó a whisky-jük.  Csak néztem rá, és arra gondoltam, hogy az élet nagyon-nagyon kiszámíthatatlan. Itt állok, egy vadidegen turbános kedves fickóval Delhi reptéri üzletben ahol whisky fajtákról cseverészünk, 7 óra repülés és egy óra sorban állás, és némi ügyintézést követően, miközben Gyaltsen, számomra szintén ismeretlen emberke vár rám már kitudja mióta a kijáratnál. Azt is tudtam, itt Indiában az emberek nem sietnek. Soha, és sehova. Így eszembe sem jutott sürgetni kedves újdonsült barátomat, türelmesen nézegettem vele a whiskyket. Amikor már mindet átvizsgáltuk, elindultunk a csomagok átvételére rendszeresített futószalag irányába.

Sok-sok ilyen futószalag működött, mint minden rendes nagy reptéren, de másodikra eltaláltuk hova álljunk. Leállomásoztunk hát a futószalag mellé, és árgus szemekkel bámulni kezdtük a körbe-körbejáró csomagokat, hátha felismerjük a sajátunkat. Az én két amorf batyum, melyek egyedinek számítottak, mert körbefóliáztattuk őket még Ausztriában, viszonylag gyorsan megérkeztek. Mivel turbános barátom bőröndje viszont sehogyan sem akart megérkezni, ráhagyván csomagjaimat elugrottam egy kis kocsiért, hogy ne kelljen a kijáratig kiküzdenem a kicsi ámde nehéz amorf zsákjaimat.

Visszatérvén sehol sem volt barátom cucca, és szegény kezdett aggódni majd elmesélte, hogy a testvérének egyszer elveszett a bőröndje és mennyire macera volt visszakapni. Nyugtatgattam, hogy tuti meglesz, majd faggatni kezdtem, hogy milyen is az Ő bőröndje. Közölte, hogy fekete, amivel hatalmasat segített, mivel a bőröndök 80%-a fekete volt. Kis hatásszünet után azért elárulta, hogy amúgy van rajta még egy nagy piros masni is. Kitörni készülő nevetésemet illedelmesen visszafojtva a futószalagra tapasztottam tekintetemet, és mint vacsorájára vadászó vad feszülten figyeltem felbukkan-e a piros masni. Akkor már nagyon mentem volna, viszont azt is tudtam, hogy nem fogom Őt egyedül hagyni, mert szegény egyre feszültebb volt. Percek teltek el, de semmi. Egyszer csak előttem haladt el egy nagyobbacska fekete bőrönd, ami mellett közvetlenül egy kis táska pihent. A kis táskát valamilyen megfontolásból arrébb lökdöstem, és láss csodát ott virított egy nagy piros szalag a fekete bőrönd fogantyújára erősítve. Hirtelen megmarkoltam a szomorúan heverő, egykor büszke masni múltjára emlékező, ma már csak elgyötörten lógó piros szalagot és lekaptam a bőröndöt a futószalagról. Turbános barátom ragyogó szemekkel bámult rám meg a bőröndre, és hálásan köszöngette, hogy lelepleztem a bujkáló szalagot. Határozottan bizonygatta, hogy Ő igen erős masnit kötött rá, nem is értette mi történhetett szegénnyel.

Már csomagokkal felpakolva végre elindultunk a kijárat felé. Mondanom sem kell, Delhi repterének átlaghőmérséklet kb. 28fok volt, engem pedig a motoros polárfelső tetejében egy jó hőzáró képességű dzseki is melegített, mert hát így egyszerűbbnek tűnt a közlekedés. Tehát csavarni lehetett belőlem a vizet. A kijárat felé vezető úton ismét egy ellenőrző pontba botlottunk, ahol is a korábbi hivatalnok által átnyújtott papírkánkat kérték el. Ezután kiléphettünk a reptér belső területéről.

Gyaltsen

Gyaltsen mint korábban írtam nyugalmasan várakozott. Ugyan némileg meglepte, hogy közben összecuccoltam egy turbános figurával, hirtelen nem is értette mi történt. Én hevesen integettem, Ő meg igyekezett felfogni amit lát, mert hát mégiscsak arról volt szó, hogy egyedül érkezem, nem ketten, főleg nem egy erősen hindu vallású turbános emberkével. Újdonsült barátom látva Gyaltsen szemében a zavart, gyorsan bemutatkozott és elmondta neki, hogy vigyázzon rám, és hogy vegyünk vizet, mert szomjas vagyok. Mosolyra késztetett gondoskodása, mely annak volt talán köszönhető, hogy a repülőn első témánk az volt, hogy ki hová utazik, én meg elmondtam, hogy hová tartok, Ő pedig igen meglepődött, hogy egyedül vágtam neki az útnak.

Gyaltsennel bemutatkozást követően gyorsan átestünk az első sokkos témán, mely szerint még 2 órát itt fogunk üldögélni a reptéren, mert csak ezt követően van vonat. 7 órányi repülést követően ennél jobb ötletem is lett volna, de nem volt mit tenni, beültünk egy kávézóba, ahol kaptam egy üveg vizet, és várakozni kezdtünk. Beszélgettünk néhány szót, de nem nagyon voltam formában, nagyon álmosnak éreztem magam, és talán volt némi nem túl bíztató megérzésem is az éjjel további részére vonatkozóan. Gyaltsen egy idő után előmerészkedett azzal a nem mellékes információval, hogy hát a vonattal annyi a gond, hogy még nincs jegyünk, és elmesélte, hogy igazából kb. 1-2 héttel előre van lehetőség jegyet foglalni. Hozzátette, hogy ma reggel sem sikerült már vennie, de azért elmegyünk a vonatállomásra, hátha most sikerül. Ezt nem értettem teljesen, betudtam annak, hogy itt a dolgok nagyon másként tudnak alakulni néha, és bizony ők hisznek a csodákban is.

Azt mondta, ha mégsem sikerül, akkor nem baj, mert akkor buszozunk. Rákérdeztem, hogy a buszozás is ugyanannyi idő-e mint a vonat, mire azt felelte, nagyjából igen. Ezek a nagyjából ok-k itt veszélyesek…

Várakozásunk közben igyekeztem koncentrálni, hogy ne aludjak el, pedig már nagyon tudtam volna.

Akkor még nem sejtettem, mennyire nem időszerű még erre gondolni.

2 óra elteltével elindultunk. Elsőként fogtunk egy taxit, ami már elég kalandos volt, ugyanis néhány indiai erőszakos fickó kiabálásának tüzében Gyaltsen egy kis bódéhoz gyalogolt, ahol fizetett majd papirkával a kezében keresgélni kezdtük azt a taxit, amin a szám volt. Hogy ezek után miért futkosott meg kiabált továbbra is az összes taxis körülöttünk, hiszen már a kapott számlán szerepelt a kijelölt taxis száma, nem tudom, ez is ilyen indiafuraság. Becuccoltunk a megfelelő taxiba és elindultunk. A lámpák, táblák és egyéb út menti díszítőelemek taxisunkat semmilyen szinten nem érdekelték, gyakorlatilag a ki az erősebb és bátrabb játékot játszottuk. Így tett mindenki más is, így gyorsan rájöttem, hogy mivel sötét van, látni úgysem fogok semmit, javasolt inkább szundítanom egyet. Késztetett erre egyre erősödő fejfájásom is, mely fenyegetően kúszott a tarkóm felöl a fejem teteje irányába. Ez a fajta az, aminek a vége a hányinger és a totális rosszullét.

Egyszer aztán megérkeztünk, kiszálltunk az autóból és elsőre nem tudtam hová tegyem, amit láttam. Figyelmeztettek még otthon, hogy kultúrsokk fog érni, na de…hát, ja. Az ember azt gondolja, fel tud készülni nagyobb sokkos helyzetekre, de azt kell mondjam, ez az elmélet itt teljes egészében megbukott. Elsőre azt hittem köd van, de fura volt, hogy alig kaptam levegőt, valami fojtogató sűrű állagú izé volt körülöttem, amit be kellett volna lélegeznem és szervezetemnek gondosan kiválogatni belőle az oxigént. Szervezetem viszont minimális mennyiségű oxigént talált, ezért két hátizsákkal a hátamon és a 27 fokban polárfelső illetve dzseki kombinációban kezdtem szédülni kicsit. A vonatállomásnak nevezett düledező bódé előtt a föld terítve volt alvó vagy csak pihenőóráit tartó végtelenül elhanyagolt külsejű emberekkel. Gyaltsen nemes egyszerűséggel szökdécselt át rajtuk, s mert nem volt mást tennem, követtem én is. Egészen fura, szomorú érzés volt. Mikor átjutottunk rajtuk, a kis ablak előtt sok indiai emberke rohant meg minket, fogalmam sincs mit kiabálva. Gyaltsen meghallgatta őket, de végül tervén nem változtatva odahajolt a kis ablakokhoz és kérlelni kezdte az ott ülő hivatalnokot (ugyanaz a kiállás, mint a reptéren), hogy ugyan már adjon nekünk jegyet. A hivatalnok mosolyogva közölte, hogy nem. Gyaltsen átsétált a másik ablakhoz ahol ismét előadta, hogy nagy szükség lenne a jegyekre, de valahogy nem sikerült meghatnia a hivatalnokot.

Egyszer csak odafordult hozzám és közölte várjam meg itt, nemsokára jön. Majd sarkon fordult és eltűnt a kiabáló indiai emberkék között. Én álldogáltam ott három csomaggal és az jutott eszembe, igazából ilyen lehet egy oroszlánketrecben álldogálni. Totálisan védtelen voltam, és ezt a körülöttem ólálkodó engem méregető kis indiai emberkék is tudták. Egyik sem szólt viszont hozzám egy szót sem, csak bámultak és kőröztek körülöttem, mintha csak valami marslakó lennék.

Gyaltsen nem tudott jegyet szerezni, ezért a következő célpont a buszpályaudvar volt, amit metróval gondolt megközelíteni. Mivel viszont épp hajnal f5körül járt az idő, a metró még nem járt. A metróbejáratig átgyalogoltunk, de ahhoz, hogy a vonatállomáson átjöhessünk jegyet kellett váltanunk.

A metróbejáratnál tömeg volt, igazából nem is értettem a helyzetet, mit keresnek nők, férfiak, gyerekek vegyesen hajnali fél 5kor a metróbejáratnál. Kérdésemre Gyaltsen azt válaszolta, hogy azért, mert metrózni szeretnének.

Ekkor már fejfájásom erősen tomboló formáját vette fel, a víz továbbra is folyt rólam és már kezdett hányingerem lenni a fáradtságtól és az említett dolgok egyvelegétől.

f6 körül kinyitották a metrót. Elindultunk, Gyaltsen vett jegyet én addig vártam, most már nem törődve zsákjaim tartalmával, rájuk telepedtem. Amikor a jegyek megvoltak nekiindultunk. A metró bejáratánál ismét döbbenetes kép fogadott. Mintha csak a reptéri check-in elevenedett volna meg. Kígyózó sorban álltak az emberek, külön a férfiak és külön a nők. A zsákokat és táskákat egy szalagra kellett helyezni (nem mondom, hogy nem fáztam tőle, hogy a másik oldalon esetleg semmi nem jön ki), és át kellett menni egy szkennelő kapun, aminek másik oldalán egy helyi alkalmazott állt, hogy mindenkit végigmotozzon. A motozást követően ismét egy futószalag volt, ahová fel kellett tenni ismét az összes cuccot, hogy ismét átvilágítsák. Ezt követően már tényleg kezdtem kimerülni, de még mindig nem annyira, hogy Gyaltsennel megosszam a gondjaimat. Főként azért mert az égvilágon semmit nem tudott volna tenni, ezt is láttam.

Hosszas várakozás után felvergődtünk egy metróra, amit komolyabb nyugati országok is nyugodtan megirigyelhettek volna. Hatalmas tér, szép belső, elektromos kijelzők. A képet csak az rontotta, hogy az elektromos kijelzőn folyton bombatámadást megelőző szövegek igyekeztek felhívni a figyelmet rá, hogy minden lehet bomba és azonnal jelezni kell ha valami gyanús. Erről a metróról később egy másikra szálltunk át, amivel végre kijutottunk a buszállomásra. A buszállomás, ha lehet egy fokkal még koszosabb és ennek megfelelő illattal rendelkezett, mint a vonatállomás. Megtaláltuk végre buszunkat, Gyaltsen megalkudott a sofőrrel, hogy mennyiért is visz minket el a végállomásig, majd mondta, hogy a busz aljába rakjuk be a csomagokat. Óvatosan rákérdeztem, hogy ebben biztos-e, és hogy szerinte ez biztonságos megoldás-e, mire Ő azt felelte, persze, ez nagyon biztonságos. Bár nem tudtam 100%-ig átérezni amit mondott, beraktuk a csomagokat a buszba, majd felszálltunk és végre leültünk. Valami égetlenül szörnyű indiai zene üvöltött, de én nagyjából azzal a lendülettel el is aludtam. Félálomban hallottam, hogy indulást követően a sofőr többet használta a dudát, mint az irányjelzőt, mondhatni induláskor rákönyökölt és úgy is maradt. Legközelebb 9körül ébredtem, amikor megálltunk egy helyen, hogy aki akar, tudjon reggelizni. Gyaltsen kérdezte eszem-e valamit, de erőm nem lévén hozzá, köszönettel visszautasítottam. Tettem néhány kört a busz körül, mert a derekam már nagyon riadót fújt, aztán visszarogytam a székbe és aludtam tovább. Többször felébredtem, kinéztem, de a környék rosszabb állapotban volt, mint Delhi. Mérhetetlen szegénység, nyomor, kosz és összevisszaság látszott. Ebben a környezetben éltek azok a cseppet sem szomorú emberek, akik tiszta ruhában jöttek mentek az utcán, ültek motoron vagy robogón. A gyerekek hófehér ingben, kék mellényben sötét nadrágban igyekeztek haza az iskolából. Ez így együtt olyan elegye volt a jónak, szépnek és a nyomornak, hogy azóta is gyakran eszembe jut.

Dehradun

Dehradunba délután 1re érkeztünk, majd csomagjaimmal hosszas alkudozás után egy riksába szálltunk át. Egészen érdekes élmény volt, már csak azt sajnáltam, hogy fejfájásom és fáradtságom miatt sehogy sem tudtam annak élvezetes oldalát megtalálni, végig azt figyeltem, hogy a mögöttem nyitott térben lévő csomagjaimat mikor fogja valaki a dugó közepén lekapni és elmotorozni vele. A dugó maga volt az érdekesség, ugyanis Dehradun ránézésre nem egy metropolisz, mégis töménytelen ember lakja és mind az utcán van. Meghatározhatatlan járművekkel közlekednek teljes összevisszaságban keresztbe kasul.

1 óra zötykölődést követően megérkeztünk a kolostor területére. Gyaltsen megmutatta a szobám. Megkérdezte szeretnék-e enni, mire én igent mondtam, bár a gyomrom nemet kiáltott. Azt is tudtam viszont, hogy utoljára a repülőn ettem, és az már igen régen volt. Pár falat rizs és zöldség után visszatérem szobámba és eldőltem. Fejemben sűrűn zakatolt a zuhanyozz le gondolat, de testem nem engedelmeskedett. Egy kis idő múltán mégis erőt vettem magamon és lemosakodtam. Zuhanyozni ugyan nem tudtam, és jól esett volna némi meleg víz is, de a hideg vízcsapból is rendkívül sokat dobott a helyzeten. Ezt követően két óra relax után bejelentkeztem hivatalosan is a kolostorba, majd Gyaltsen váltott nekem pénzt. Így már tudtam magamnak vizet is venni a közeli sarki kisboltban. A délután további részét is alvással töltöttem, a vacsorát pedig kizárólag azért nem hagytam ki, mert nem akartam, hogy Gyaltsen azt higgye, valami gond van.

Vacsora után épp elértem az ágyig, ahol végképp összeestem, majd reggel 6ig mély alvás.

Már negyedik napja vagyok itt, valahogy nehéz írni. Nehéz leírni azt a töménytelen és folytonosan változó érzést, ami bennem mozog, kavarog.

Szeretek itt lenni, kedves, nyugodt emberek között, akik legutolsó, hogy magukra gondolnának, az első mindig a többi ember. Itt nincs önzés, nincs irigység, nincs versengés, csak élnek, egyszerűen és egymást segítve. Senki nem szólna egy rossz szót sem a másikra, nincs egymás folytonos bírálása az egyik legfontosabb az együttérzés, egymás megértése. Ha valaki nem érti a másikat, az nem hiba, egyikőjük sem látja negatívnak emiatt a másikat, csak próbálják minél inkább jobban elmagyarázni a gondolataikat, hogy a másik helyzetét megkönnyítsék. 

Néhány szó arról, mégis hol vagyok. A Drkiung Kagyü tibeti buddhista vonal, az egyik legősibb ág, gyökérgurunk Tilopa, Naropa, Marpa és Milarepa hagyományvonalából származik. Ennek a vonalnak egyik központi kolostora jelenleg itt Dehradunban van, illetve itt található maga a Drikung Kagyü Institut és Collage is. Rengeteg szerzetesnek ad lehetőséget a tanulásra ez a hely, kiváló tanárokkal és vezetéssel. Leginkább Ladakhból érkeznek ide a szerzetesek, de vannak itt Dharamszalaból, Bhutánból, és közvetlenül Tibetből érkező szerzetesek is. Lévén ez a hely leginkább az oktatásra koncentrálódott, nagyon sok fiatal és egészen pici szerzetes lakik itt. 10 éves korukig a kolostorban laknak és tanulnak, majd ezt követően a collage-ba költöznek át és 9 éven keresztül folytathatják ott tanulmányaikat. Ezt követően, ha szeretnének, elmehetnek más kolostorokba tanulni, avagy eredményeiktől függően bekapcsolódhatnak a tanításba is. Különböző korosztályú szerzetesekkel beszélgetve, teázgatva, kiderült számomra, hogy hihetetlenül hálásak azért, hogy itt lehetnek, és nagyon szeretnek is itt. Vezetőjük, Venerable Khenpo Konchok Rangdol az általam eddig megismert emberek közül az egyik legnemesebb lelkű, emberségessége, a belőle áradó szeretet, tanítani akarás és gondoskodás miatt, ezeknek a fiatal kis szerzetesek egyszerre Apjuk és Tanítójuk is. Mélységesen tisztelik Őt és egyben szeretik is. Számtalan alkalommal üldögéltem egy egy teát szürcsölgetve Khenpo szobájában, ahol az ajtó mindig nyitva áll, és jött be hajlongva egy egy kis szerzetes, tisztelettel kérdezve, kérve valamit. Khenpo mindegyikőjüket megkérte, hogy üljön le szépen és igyon Ő is egy teát. Mindegyikőjük nagyon-nagyon megtisztelve érezte magát és csak úgy ragyogott a szemük az örömtől, hogy ott lehetnek egy kis időt nála. Furcsa ez, de valahogy én is ezt éreztem. Khenpo Rangdolnak olyan kiáradása van, ami keveseknek. Ugyanakkor fiatalos lendülete, humora és nyitottsága keveredve ezzel a kiáradással, egy olyan embert formáz, aki mellett még csak úgy üldögélni is jó. Számtalanszor kerestem csak valami kis okot rá, hogy pár percre befuthassak hozzá, ezután az a nap mindenképpen nagyon vidám és energikus volt. Khenpoval kialakult egy nagyon érdekes, közeli kapcsolat, aminek kezdetéről és folyamatáról később még ejtek szót.

Szobám nagyon kedves, otthonos hely. Egyszerűségében szép és mindennel rendelkezik, amivel egy olyan szobának kell, ahová elvonulni, gyakorolni járnak az emberek. Első éjjel az ágy keménysége még fura volt, de ezt hamar megszoktam. Egyszerű, deszkákból áll a fekvőfelület egy igen vékony szivaccsal és egy ágytakaróval letakarva.

Ami a legmeglepőbb volt, hogy minden étkezés meleg kaja. Nem túl változatos, de hihetetlenül ízletes, finom, könnyű. Várhatóan nemhogy fogyni nem fogok, de érzésem szerint jó pár kiló többlettel fogok hazamenni. Gyanítom, otthon viszont fogok fogyni ezek után. Az étel minőségét nem lehet összehasonlítani. Nem használnak semmilyen tartósítószert, semmilyen színezéket, vagy adalékanyagot, az étel mindig friss és tele van energiával. Roti vagy tibeti kenyér minden étkezéshez jár, és mindig friss és meleg.

A gyümölcsök és zöldségek némileg eltérnek az otthonitól, még ha amúgy azt gondolnánk, ugyanarról a gyümölcsről van is szó. Ilyen pl. a narancs, ami itt pici és sötétzöld színű. Pont, mint egy tökéletesen éretlen citrom. Első alkalommal nem volt merszem megkóstolni, de aztán mégis, miután Kinley-t, az egyik újdonsült szerzetes barátomat láttam ilyet enni, és a belseje ugyanolyan narancssárga volt mint a normál narancsé. És igen. Nagyon finom, nagyon ízletes gyümölcs. A gyömbér 1/10 akkora, mint nálunk, de hihetetlenül erős íze van. Összefoglalva az egész olyan, mint egy nagy biokertészet, ahol nem arra mennek, hogy szép legyen a gyümölcs, zöldség, hanem hagyják természetes állapotukban nőni őket és ettől igazán finomak lesznek.

A tea is nagyon finom, rendszerint reggel tudunk hagyományos indiai teát, chai-t inni. Ugyan jóval kevésbé ízletes, mint Lhundup vagy Jigmet láma által készítettek, mert ez nem tartalmaz annyi fűszert, de így is nagyon finom.

Ahol én lakom, ez a rész a könyvtárhoz tartozik, valamint itt van H. H. Chetsang Rinpoche rezidenciája is. Külön nagyon érdekes élmény itt lenni méterekre tőle.

Khenpo Rangdol

Amikor a szomszéd szobában lakó litván lánnyal első alkalommal sétáltam el a kolostorhoz, megnézni milyen, nagyon nagy élmény volt. Miközben visszafelé jöttünk kigondoltam, hogy visszamegyek és fotózom néhányat. Össze is készülődtem, de valahogy úgy éreztem, inkább délután kellene odamennem, egyelőre csak itt helyben fotózok, az utcában, ami témát találok. Kisétáltam hát az utcára, és az jutott eszembe, miért is ne nézhetném meg a kapuval szemben lévő DK Collage-ot, azt mondta minap Buchung láma, aki a tibeti gyógyászatról mesélt nekem, hogy ott is van gompa (templom). Elindultam hát, amikor megérkeztem, levegőt alig kaptam a meglepetéstől. Nagyon-nagyon szépet láttam. A templom bejárata gyönyörűen volt kifestve, leszobroztam hát az egyiknél, ami magát a szamszárát jelképezi, ahogyan egy démon fogva tartja az élet körforgását szimbolizáló kereket. Hihetetlen részletességgel kidolgozott festmény volt, így percekig a képbe merülve álldogáltam. Szinte hangtalanul jelent meg mögöttem egy szerzetesi ruhába öltözött ember és a vállamra tette a kezét. Megkérdezte ki vagyok és honnan jöttem. Miután elmondtam arca felderült, széles, valami megmagyarázhatatlanul mélyről jövő kedvességgel mosolygott rám, és közölte, hogy már várt. Kérdezte mikor érkeztem, s mikor megmondtam, hogy három napja, kérdőn nézett rám, hogy miért nem tud erről.  Tanácstalanul bámultam rá, hiszen érkezésem óta minden teljesen spontán történik, gyakorlatilag ami történt, az úgy magától lett, Gyaltsent pedig akkor láttam utoljára amikor érkezésem délutánján elintéztük a papír dolgokat a helyi irodában.

Elmeséltem neki, hogy Lhundup lámával nem így terveztük az érkezésemet és az ittlétemet, de közbejöttek dolgok, Gyaltsennek pedig nem nagyon volt ideje velem foglalkozni mivel Garshen Rinpocse érkezésével nagyon sok tennivalója van. Csak mosolygott rám és hihetetlenül felvillanyozódott. Kinyitotta a templom ajtaját, körbekísért, és mesélt a vonaltartó mesterekről, a szimbólumokról. Az oltár közelébe érve kiemelt egy nagy botszerű, fémből készült, hosszúkás csilingelő valamit a helyéről, majd mesélni kezdett, hogy ez az a sétabot, amit régen minden szerzetes magával hordott. Azért csilingel, mert a földhöz ütve a rossz démonokat űzi el, önmaga pedig két sztúpához hasonlító csúcsban végződik, a nirmanakája és a szambogakája szimbólumaként.

Elmesélte, hogy a szerzetes a másik kezében egy gömböt tartott. Hogy ez mit szimbolizál már nem mesélte el, egyszer csak rám nézett, s közölte, úgy érzi, Ő most jobb, ha egyedül hagy, 25 perc múlva vár teára a szobájában. Majd kezével a templom egyik sarka felé mutatott,- arra van – mondta. Épp annyi időm volt, hogy megkérdezzem, rendben, de ki Ő? Nevetve fordult vissza és mondta: Khenpo Rangdol.

Ahogy eltűnt a templom bejáratánál szédülés fogott el örömömben, akkora boldogságot éreztem, hogy igen nehezen dolgoztam fel ott rögtön. Csak álltam ott, nyakamban lógó fényképezőgépemmel, amit nem volt erőm használni a döbbenettől. A hatalmas Buddha szobor mély nyugalommal méregetett, a templom falán függő tankákról minden istenség szemét magamon éreztem.

Khenpo Rangdol… Ő az első ember Őszentsége után… a második a dharmáról legtöbbet tudó ember, az egész Drikung Kagyü egyetem apátja… Korábban olvastam róla. Sietve elpakoltam és a kijárat felé vettem az utam. Ide bármikor visszajöhetek, de már csak negyed órám van elrohanni a füzetemért és a tollamért, amire úgy éreztem nagy szükségem lesz.

Amikor visszaértem, a Khenpo már várt rám. Semmihez sem hasonlító kedves mosollyal hellyel kínált, majd elmondta, most kapok egy bögre teát, és kekszet. Igyam meg, egyek ha szeretnék, Ő most egyedül hagy, mert csinál nekünk ebédet. Mellékesen közölte, hogy ott ebédelek. Arra kért próbáljak minél inkább megnyugodni, nézzek körül nála, menjek be a szobájába és ott is nézzek meg mindent jól. Nevetve visszafordult, és azt mondta: „Érezd, hogy otthon vagy…” Majd hozzátette, ha visszajön, bármit kérdezhetek.

Szívem kalapált mintha ki akarna ugrani és átölelni ezt az embert, aki annyi bölcsességet és annyi szeretetet sugároz, hogy alig-alig képes magához térni az ember a környezetében. Lassan kortyolgatni kezdtem a teát, éreztem nagyon lágy kellemes izét, mintha ebből is a Khenpo jósága áradt volna szét bennem. Igyekeztem tudatomat összpontosítani a nyugalomra, és kerestem a belső csendet, felhasználva erre a Ladakh lejtőin szedett gyógyfüvekből készült teát. Minden kortyra nagyon figyeltem. Összpontosítottam az ízére, a hőmérsékletére, a belőle áradó energiákra. Lassan megnyugodtam. Letettem a teát és a Khenpo szobájába mentem. Otthonos volt, nem volt nehéz úgy éreznem magam, mintha ott laknék. Nézegettem a falon lógó tankákat, a képeit, a gyönyörűen faragott fa vitrinben. Ezer meg ezer kérdés futott át az agyamon, de ritka volt, hogy bármelyik is meg is maradt volna a fejemben. Minduntalan az a kérdés forgott bennem, miért két gyakorló hely van a szobában, ki az aki még itt lakik(lakott)? Elsősorban a Gyógyitó Buddháról szeretném kérdezni Őt, nem akartam, hogy sok minden másra terelődjön a szó, így ezeket a kérdéseket elhessegettem. Amikor visszaérkezett, kikapcsolta a telefonját és közölte, akkor most csak rám figyel.

A szobában minden tankára rákérdeztem, elmesélte az istenségek kilétét és hogy mihez kapcsolódnak, aztán valahogy Achi-ra terelődött a szó. Achi (Chökji Dolma), Dzsigten Szümgon a Drikung Kagyü vonal alapítójának nagyanyja volt, és egy nagyon érdekes legenda fűződik a nevéhez. Ő a vonal védelmezője, külön templomot építettek számára a kolostorban, ahol a nap folyamán folyton imádkoznak hozzá szerzetesek. A falu apraja nagyja is meg megjelenik egy-egy ilyen imádságon, mert Achi a helybélieknek is nagy védelmezője. Átnyújtott egy képet róla. Nagyon szépen kidolgozott kép, kis műanyag fóliába téve, hogy könnyen használható legyen. Hátlapján a hozzá tartozó mantrával.

Amikor kérdezgetni kezdtem Őt Achiról, nevetve kitessékelt a szobából, leültetett és azt kérdezte, akkor most Achiról beszéljen vagy a Gyógyitó Buddháról. Azt kértem beszéljen mindkettőről, ha van ideje és nem zavarom Őt. Mosolygott és azt mondta rendben, mesél. Mint kisgyermek nagypapája esti meséit tátott szájjal hallgattam ahogyan Achiról mesélt. Annyi átélés és szeretet volt a hangjában, egész lényében, hogy a történet minden pillanatát átéltem, mintha elvitt volna oda, Achi életébe, hogy érezzem, lássam ki is Ő, és miért annyira fontos. Achi közép Tibetben született, szülei korán meghaltak. Nehéz időket élt meg, de kiemelkedő és egyedi volta miatt a Dakinikhez (női istenségek) hasonlították. Amikor felnőtt, elhatározta, hogy a Keletre menő kereskedő karavánnal tart. Oda érkezve találkozott az ott élő jógival, Sutim Gyatso-val. Elmondta a jóginak, hogy azért jött keletre, hogy vele összeházasodjon és gyerekeket szüljön neki. A jógi azt mondta erre nincs lehetőség, mert Ő már elengedte a világi függéseket és nem szándékozik megházasodni. Achi elmondta, hogy neki sincs szüksége már olyan formán a jógira, mivel már számára sincs jelentősége a világi függéseknek, viszont kell szüljön 4 fiút, mert nekik nagy feladatuk lesz a világban.

A jógi erre azt mondta, hogy rendben, de nincs pénze, sem az esküvőre, a vendégekre sem pedig a gyermekekre. Erre Achi azt mondta, ezzel ne foglalkozzon, s mert neki messze közép Tibetben voltak csak rokonai, elhívta a kereskedő barátait vendégnek. A tálak poharak és kancsók üresen álltak, mire Achi egyik kezében a damaruval játszani kezdett, másik kezében egy kapala koponyacsészét tartott, és minden megtelt étellel és itallal. Miután 4 fiút szült, Achi eltávozott, célját beteljesítve. A Khenpo elmesélt néhány személyes tapasztalatot azzal kapcsolatban, hogy Achi hogyan segített neki élete során, amik nagyon érdekesek voltak.

Az általa adott képet nézegettem, és már nem tudom hogyan, de egyszer csak már a gyógyító Buddháról beszélgettünk.  Ezt követően még tanácsot kértem Tőle saját gyakorlásomra vonatkozóan, majd áttértem a Téli Tanítás témájára, Hévajra-ra. Elmondtam, hogy az elmúlt napokban a könyvtárban jártam és ott egy Hévajra tantra könyvből igyekeztem lefordítani néhány információt, de segítene vele, ha mesélne Hévajráról. Nevetni kezdett, jóízűen és kedvesen, majd elmondta, hogy hát, majd a tanításon mesél erről Garshen Rinpocse. Magyarázni kezdtem, hogy de hát mi van ha nem fogom megérteni, melyre csak tovább nevetett és elmondta, hogy Ő 30 év kemény gyakorlás után is sok mindent nem ért még, én most kezdtem, miért gondolom, hogy mindent értenem kellene. Hát erre nem nagyon volt mit mondani, de időm sem volt rá, mert egy kis szerzetesfiú lépett a szobába gondosan hátát meghajlítva, hogy a Khenponál alacsonyabban legyen, és óvatosan kérdezett Tőle vmit tibeti nyelven. A Khenpo teljesen másként beszélt a kis szerzeteshez, mint pár pillanattal korábban hozzám. Kemény határozott volt a hangja, mégis olyan apai. Ennek a kis szerzetesnek Ő volt az Apa, aki tanít, gondoskodik, segít, és ha kell, keményen fegyelmez.

A kisfiú óvatosan egy tálcára helyezte az asztalon lévő bögréket és kekszet, kivitte őket, majd evőeszközöket, poharakat hozott be. A Khenpo beinvitált a konyhába és kérte én szedjek magamnak mindenből. Rizs, lencséből készült szósz volt zöldségekkel. A konyhában egy idős bácsi is volt, szerzetesi ruhában, piros kötött sapkában mosolygott rám. A Khenpo azt mondta, Ő az én legjobb barátom. A hangjában a jól megszokott melegséggel, szeretettel.

Majd leültünk mindhárman és enni kezdtünk. Nagyon-nagyon finom volt az étel. Beszélgetni kezdtünk, a Khenpo pedig megkérdezte, szerintem ki a mellettem ülő bácsi. Egy gondolat azonnal végigfutott bennem, és mielőtt még a tudatom kontrollja kétségeket ébresztett volna bennem, rávágtam, hogy a nagypapája. Khenpo nagyot nézett, furcsán méregetett, majd mosolyogva bólintott. Nehéz korukat megállapítani, de mindketten nagyon egészségesnek és erősnek tűntek. A bácsi mint kiderült 80éves. Mesélt a régi időkről, amikor az Ő nagyapja még 80km-t gyalogolt 1 nap ha vásárolni kellett, mert Tibetben nem volt közelebb hozzájuk bolt. Hangjában az időseknek, a felmenőknek járó mélységes tisztelet és szeretet hallatszott. Nagyon kellemesen töltöttük az étkezést, majd a Khenpo még hajlandó volt picit beszélgetni a dharmáról, de már nem sokat. Azt mondta, majd folytatjuk, még van időnk. Megkérdezte van-e kedvem vele tartani a női kolostorba, meg a tibeti kolóniába is lemennének vásárolni. Természetesen volt kedvem, így együtt indultunk el.

A női kolostorban aztán egy fiatal nagyon csendes leányzót rendelt mellém, hogy mindent mutasson meg. A lányka első ránézésre 15év körülinek tűnt. Később kiderült, hogy 24éves. Végigkísért a kolostoron, és mindent megmutatott, majd egy kis szobába invitált, leültetett. Az asztalon már a jól ismert teáscsészék várakoztak, és hozzá keksz. A kis szobában egy másik szerzetes lányka sürgött forgott, hogy mire a Khenpo odaér, minden nagyon rendben legyen. Velem is hihetetlenül kedvesek voltak. Az én csészémbe teát öntöttek, és kérték, igyak bátran. Fura érzés volt, ahogy a két lányka felettem álldogált, remélve, hogy ízlik majd a tea. Belekóstoltam, nagyon-nagyon finom volt. Ezt sietve meg is osztottam velük, mire megkönnyebbülve nevetgéltek. Minduntalan az ajtóhoz szaladgáltak, és figyelték mikor jön a Khenpo. Amikor közeledett egyszerre kiáltottak fel, hogy Ő érkezik. Kezüket összetéve hátukat meghajlítva álltak az ajtó két oldalán. Én is felpattantam, és sem tudtam volna ott üldögélni ebben az ünnepélyes pillanatban. A Khenpo nem egyedül érkezett, hanem egy idősebb férfivel, aki mint kiderült Őszentsége menedzsere. Ő volt az első és indiai tartózkodásom alatt az utolsó ember, akiből nem éreztem a szeretet sugárzását. Váltottak néhány szót, majd  a Khenpo a kislányokkal viccelődött és az egyiket, amelyik korábban a konyhában sürgött forgott jellemezni kezdte. Minthogy a lányka nagyon-nagyon erős akaratú, már-már konok és ezzel együtt bűbájos és kedves lány, és hogy nagyon szereti. A lányka csak nevetett zavarában.

Már nem emlékszem hogyan, de a Khenpo elmesélte, hogy nagyon magas a vérnyomása. Anélkül, hogy arra az agyammal kifejezetten utasítottam volna a számat, megszólaltam, hogy lehet, hogy tudok segíteni. Pár szót ejtettem a reikiről, amit pozitívan fogadott. Azt kérte mutassam meg. Kezét felém nyújtotta. Tenyerét a két kezem közé fogtam, úgy hogy ne érintsem meg, és hagytam áramolni a reikit. A Khenponál ugyanazt éreztem, mint Lhundup lámánál. Olyan tiszta energiákat, amit soha sehol senkinél. Az energia áramlott, érzésre kb. 40fok körülire melegedett át a testem, már-már égető volt, amikor a szememből elindult néhány könnycsepp. A Khenpo pont ebben a pillanatban sóhajtott egyet és rám nézett, megkérdezte, mit érzek most. Elmondtam, hogy hasonlót, mint Lhundup Lámánál, nagyon-nagyon tiszták az energiái. Azt mondta, az jó, és mosolygott, majd hozzátette, Ő pedig nagyon kellemes meleg energiát érez, ahogyan végigkúszik a karján és szétárad a mellkasában. Igen, pont erre koncentráltam, amikor az energiát áramoltatni kezdtem. Rám kérdezett, hogy talán tényleg tudok segíteni neki? Mondtam, hogy talán igen, így megkért, majd ha még lesz idő, látogassam meg ismét és kezeljem Őt. Mondjuk másnap. Készséggel elfogadtam a lehetőséget.

Visszatértünk után a délutánom nagyon-nagyon boldogan telt, a hallott információkat és élményeket igyekeztem feldolgozni.

Az említett délutánon Khenpo Rangdol nem volt a szobájában, nem találtam meg Őt. Vártam rá egy ideig, úgy 2 órát, majd sikerült beszélnem egy szerzetessel, aki tudta, hol van. A kolostorba hívták sürgősen, és nem tudni mikor ér vissza. A szerzetestől papírt és tollat kértem, majd gyorsan írtam pár sort, hogy itt voltam, s ha lesz ideje és szeretne találkozni, csak küldjön értem egy szerzetest.

Majd eljöttem. Aznap estét Kinley-vel töltöttem, képeket nézegettünk a magyarországi szangháról, eseményekről.

Reiki

Másnap megváltoztattam a könyvtári „minőségemet”, mivel az alapjogokkal nem lehet elhozni könyvet és ez elég kényelmetlen volt. A bürokrácia itt is már-már megmosolyogtató mértéket öltött. Következő történt: Besétáltam a központi irodába, előadtam a kívánalmamat. Ezt követően újra ki kellett tölteni egy űrlapot, amit érkezésemkor is megtettem, de most az egyik kérdésnél egy másik sort kellett bepipálni, ami történetesen azt tette lehetővé, hogy könyveket hozzak el a könyvtárból. Amikor ezt kitöltöttem a hivatalnok (muszáj ezt a szót használjam, itt ez hatalmas tisztség) , kért egy igazolványképet. Majdnem felnevettem, de tudtam ez az, amit még véletlenül sem szabad, így közöltem, hogy hát az nincs. Gondolkodóba esett, majd elkérte az útlevelemet, és a vízummal együtt lefénymásolta. Az útlevélről két másolatot is készített.  Az egyik másolatot összefűzte a vízum másolattal, és a kitöltött űrlappal(ezt érkezésemkor is megtette), majd a második fénymásolatból gondosan körbevágta a fényképemet, és ragasztóval felragasztotta a fénykép helyére. Elégedetten nézegette művét. Ezt követően kitöltött egy újabb űrlapot, ahová átmásolta az adataimat, majd a kezembe adta és elmondta, hogy ez alapján majd készít a könyvtár számomra egy másik papírt, amivel kölcsönözhetek ki könyvet. Őszinte leszek, a szervező agyamnak ez már kezdett sok lenni, de egyben gyermekien aranyosak is ezzel a mentalitással, így cseppet sem zavart az egész.  A könyvtárban természetesen még egy hasonló kört futottam, végül el tudtam hozni néhány a tibeti gyógyítással foglalkozó könyvet, melyeket fordítani kezdtem.

Délután csak a séta kedvéért elindultam a kolostorba, gondoltam megforgatom az imamalmot, és elküldök néhány imát így szeretteimnek. A kolostor nincs túl messze, kb.20perc sétányira van a könyvtártól, de számolni kell vele, hogy itt a nap nem lemegy, hanem lezuhan az égről, így míg az egyik pillanatban szépen süt, pár perccel később egészen sötét tud lenni, amikor viszont már nem ajánlott az utcán kódorogni. Éppen ezért, és mert egyébként is célom volt kicsit átmozgatni magam, határozott, gyors léptekkel meneteltem magamban a Gyógyító Buddha mantráját recitálva a kolostor felé. Ahogy az udvarba léptem, Khenpo Rangdollal akadt össze a tekintetem. Már a látványától is boldog voltam. Azonnal széles mosolyra húzta száját és intett, hogy menjek oda.  Persze látogatók vették körül, élete arról szól, hogy mindenki apja, testvére, barátja egy személyben, mindenkire figyel, és mindenkire vigyázni szeretne. Ebből kifolyólag van is problémája, érzésem szerint a teste nem tudja követni a tudata által diktált tempót. Ahogy odaértem, átölelt, megfogta a kezem, és kérte, hogy a vietnámi kis csoport képén álljak oda mellé. Vicces volt, egy csomó általam sosem látott pici vietnámi mellé beugrottam egy fotó erejéig.  A fotózást kihasználva gyorsan pár szót mondott arról, hogy nagyon sajnálja, hogy nem találkoztunk előző nap, és hogy értem küldött egy szerzetest másnap, de nem találtak meg. És hogy nagyon szeretné, ha reikizném, és ha beszélgetnénk még.  Természetesen megígértem, hogy rendelkezésére állok. Mondta, hogy sétáljak itt egyet utána hazamegyünk együtt. Mentem egy kört a kolostorban, megforgattam az imamalmot, aztán úgy éreztem, most elindulok, ha találkozunk rendben, ha nem, semmi gond, majd átmegyek a templomhoz és megvárom. Itt, Indiában ugyanis a dolgok maguktól alakulnak. Hihetetlenül működik a „ha kell találkoznunk úgyis fogunk” dolog, így cseppet sem aggódtam. Visszajöttem szobámba majd fényképezőgépemet, málámat és a gyakorláshoz szükséges szöveget a nyakamba akasztva átsétáltam a Collage-ba. Leültem a templom lépcsőjére és türelmesen vártam. Naplemente volt éppen és egy szerzetes sétált a ház tetején kialakított kerengőn. Teljes volt a nyugalom, harmónia. Egyszer csak lepillantottam a lépcső aljára, a Khenpo állt ott. Néha azt hiszem, nem közlekedik, hanem egyszer csak megjelenik. Állt ott és csak nézett Rám. Én felugrottam, kezem összetéve meghajoltam előtte. Elindult a lépcsőn felfelé és azt mondta, érdekes dolog ez a mi kapcsolatunk. Elmesélte, hogy sosem szokott a templom felé a szobájába menni, mert az autójával pont a megfelelő oldalon áll és csak a lépcsőn kell felmennie, de ma valahogy nem tudja miért, de erre jött. Kérdezte, én mit csinálok éppen. Mondtam, hogy a naplementét néztem. Átfogta a vállam és azt kérte, menjek vele, szeretné, ha kezelném. A szobájába érve megmutatta, a kolostor képét, amit idén építtetett Ladakhban. Megkérdezte, hogy álmom-e, hogy egyszer elmenjek oda. Kikerekedett szemekkel bámultam rá. Majd alig hallhatóan nyökögtem, hogy igen. Mosolygott azzal a mosollyal, amivel egy csapásra boldoggá tud tenni mindenkit, mintha puha nagy takaróba burkolna vele. Éreztem, nem kell szó, pontosan tud mindent. Kicsit megszédültem, forogni kezdett minden és a szívem is megint ki akart ugrani a helyéből. Mint akkor első találkozásunkkor a templomban. Ki vagy Te? Dübörgött a fülemben a kérdés. A Khenpo teát hozott, és elmondta, ez a tea speciális, Ladahkból származik, és kizárólag gyógynövényeket tartalmaz. Belekortyoltam, csodálatosan tiszta íze volt.

A Khenpo ekkor azt kérte, most reikizzem. Lefeküdni nem akart, leült a földre fél lótuszülésben. Úgy ült ott, mint egy Buddha. Őszinte leszek, nem volt könnyű reikiznem Őt. Igyekeztem megnyugodni, és az energiára koncentrálni. Ahogy kezeimet a halántéka közelébe tettem, elindult az energia. Annyira húzta a kezem, hogy erő kellett hozzá, hogy ne érintsem meg a fejét, de tiszteletből ezt semmiképp nem akartam. Kis idő múlva erőteljes sóhajok törtek fel nagyon mélyről, érezhetően irányítva a bensőjéből. A gondolatok megindultak, általában a kezeltekkel kapcsolatos problémák nekem gondolatok formájában szoktak jelentkezni. Éreztem, hogy a Khenpo hihetetlenül fáradt. Teste kimerült,magas, szikár, vidám és erős alkata ellenére a teste 2x olyan sebességgel kell, hogy járjon, mint amennyire az számára megfelelő lenne. Egyik gondolatot a másik követte, összeállt a kép, a probléma oka. Amikor a talpához értem, kopogtak. A Khenpo hallotta, de nem válaszolt, jelezvén, hogy nem alkalmas. Az ajtó előtt álldogáló nem tágított. Gondolataim azonnal megerősítésre is találtak. Újabb kopogás után az ajtó kinyílt nem várva a bebocsátásra, és néhány látogató sétált be. Szomorú voltam, a Khenpo arcán is egy pillanatra alig látható felhő suhant át, majd száját ismét széles mosolyra húzva sugárzó szeretettel fogadta a látogatókat. Az illető hölgy és kisfia meg egy vietnámi szerzetes aznap érkezett és tiszteletüket akarták tenni a Khenponál. Egy ideig még kezeltem a talpát, de egy óvatos pihe könnyű gondolat jött a fejembe, hogy most hagyjuk abba. Ránéztem a Khenpora tekintetünk találkozott, és egészen halkan annyit mondtam neki, rendben, majd később folytatjuk. Megkönnyebbülten nézett rám, láthatóan örült, hogy átjött az általa küldött gondolat. A kezelést befejeztem, megittam maradék teámat, majd elbúcsúztam, s ígérve, hogy este visszajövök a szerzetesek esti vitáját megnézni, hazafelé vettem utamat. Szobámban magamra vettem pulóverem és kis idő múlva visszatértem a templom lépcsőjére. A szerzetesek imáikat mormolták az udvaron. Sötét volt, a templom előtti udvart lámpák világították meg. A Hold ezüstösen ragyogott, a csillagok közül csak az Esthajnal nézett le a magasból. Üldögéltem ott és próbáltam egészen mélyre elraktározni az élményt, azt a belső csendet, nyugalmat, amit ott akkor éreztem. Az ima végeztével a szerzetesek két-háromfős csoportokban szétszóródtak az udvaron és elkezdték a már sok 100 éves gyakorlatot, a tibeti buddhizmusra jellemző tapssal kísért imát. Hallgattam őket, figyeltem, ahogyan egyre jobban belemélyedtek a vitába, néha kiabálva, heves mozdulatokkal és tapssal magyarázták egymásnak a dharmát.

Felpillantottam Khenpo ablakára. Világos volt, de azt éreztem, jobb, ha most nem megyek oda. A szívem nagyon húzott volna, egész lényem ott akart lenni a közelében, minél többet, minél több időt Vele töltve, és fürödve jóságában és bölcsességében. De akkor azt éreztem, hát ez az. Mindenki ezt érzi. Mindenki ott akar lenni a közelében. Ezért nincs pár perce sem Önmagára. Felsétáltam a körfolyosón oda, ahol lakik, sétáltam egy kört, majd elindultam és a szobám felé vettem az irányt. Itthon fogalmaztam egy levelet, amiben leírtam, hogy ott voltam este, de nem akartam zavarni ezért arra kérem, ha van kis ideje és szeretné, csörgesse meg a telefonomat, elkerülve, hogy ismét ne találjon meg, amikor szüksége van rám. Másnap reggel elsétáltam Hozzá, de ahogy vártam is nem volt már a szobájában, ezért egy szerzetesnek, aki az udvaron sétált a kezébe adtam a levelet, hogy adja oda Khenpo Rangdolnak. A szerzetes mosolyogva köpenye alá rejtette a levelet.

A tanítások megkezdődtek

Lhundup Láma, a Tanítóm érkezésének napján nagyon izgatott voltam. Egész délelőtt a kertben sétálgattam, néztem, mikor érkezik meg. Egyszer csak kaptam egy sms-t, hogy hol vagyok éppen akkor. Írtam, hogy éppen a kaputól nem messze. Egyszer csak Khenpo autója állt meg a kapu előtt és Lhundup láma ugrott ki belőle. Olyan lendülettel öleltük egymást, mintha ezer éve nem találkoztunk volna. Nagyon nagyon boldog voltam. Lhundup láma közölte, hogy akkor most együtt megyünk, üljek be hátra. Köszöntöttem Khenpo-t is, majd Lhundup hátra nyújtott kezébe tettem a kezem. Hatalmas érzés volt, hogy itt van velem. Hadarva próbáltunk mindketten gyorsan mindent megosztani egymással, Lhundup 8 kérdést tett fel egyszerre én meg igyekeztem válaszolni, de közben én is kérdeztem. Egyszer csak Khenpo erőteljes hangjára eszméltem, közölte, hogy de hát semmit nem ért abból, amit beszélünk és ez így nem érvényes. Szegényről ott akkor picit meg is felejtkeztem. Akkor próbáltunk angolra váltani, de valahogy Lhundup mindig visszatért a magyarra, és ha már magyarul kérdezett magyarul válaszoltam neki. A női kolostorba mentünk, teáztunk, majd Lhundup mondta, hogy most menjek vele, találkozni fogok egy nagyon érdekes emberrel. Ő az elvonulás legnagyobb mestere, több mint 10 évet töltött elvonulásban egy barlangban, és azóta is gyakran vonul el több évre. Amikor nem ezt teszi, akkor a női kolostorban lévő elvonuló cellák lakóit segíti, ha bármi kérdés probléma merül fel. Ezt úgy lehet elképzelni, hogy amikor egy szerzetes úgy dönt, hogy elvonulásba kezd, akkor az idő alatt természetesen senkivel nem kommunikálhat, a cellát nem hagyhatja el. Előfordulhat viszont, hogy instrukcióra van szüksége, ebben segít az úgynevezett elvonulási mester. Nos, Őt látogattuk meg. Egyetlen pici szobában lakott, nagyon klasszikus tibeti stílusban. Az egyetlen bútordarab egy kis szekrény volt, amiben gyönyörű tormák sorakoztak, valamint maga az oltár. A földön jakvajas tömlő, eredeti jakbőrből, szőrrel. A földön egy vékonyka szivacsszerűség, letakarva előtte kis asztalka. Sietve előhúzott egy szivacsdarabkát, hogy leülhessünk és természetesen azonnal nekilátott jakvajas teát készíteni. Száraz aprósüteményekkel kínált a tea mellé. Lhundup láma odasúgta, hogy a tea eredeti tibeti jakvajjal készült és nagyon figyeljek oda mindenre, ha kérdés van, akkor a látogatás után kérdezzek. Én tátott szájjal üldögéltem fél-lótusz ülésben a szivacsdarabkán, a mester jóságos nagypapa ábrázattal mosolygott rám, és kérdezte honnan jöttem, és hogy ízlik-e a tea. Tisztelettel meghajoltam és elmondtam honnan jöttem, meg hogy Lhundup láma a Tanítóm és hogy nagyon nagy megtiszteltetés hogy ott lehetek. Természetesen a teát is megdicsértem, ami nagyon kellemes volt. Jóval erőteljesebben zsíros, mint amit a szertartások alkalmával tibeti teaként szolgálnak fel a szerzetesek, és sótartalma is magasabb volt. Egyben életem eddigi egyik legnagyobb élménye volt ott ülni és ezzel a mesterrel teázni. Tibeti nyelven beszéltek, néha éreztem, hogy összemosolyognak rajtam, ahogy megilletődve, tátott szájjal nézek ki a fejemből.

A tanítások megkezdődtek.

Az első napot teljes egészében a recitálásnak szenteltük, a Békéért szólt az imánk, egész nap, csak ebédszünettel. Különleges érzés volt, több száz olyan emberrel egy fedél alatt lenni, aki egy egész napon át recitál és koncentrál arra, hogy teljes szívéből kívánja, hogy a világban béke legyen, és az emberek szeretettel forduljanak egymás felé. Egy nap recitálás alatt az embernek ténylegesen van ideje rá, hogy teljes egészében próbálja látni ezt a bolygót, a rajta élő emberekkel, minden földrészen, minden helyzetben, amit csak a tudata láttatni tud. Volt idő egészen belemenni az egyes földrészek lakóinak sorsába, belehelyezkedni és tiszta szívből kívánni a békét, a nyugalmat számukra.

Az egész napos recitációt este varázslatos eseménnyel zártuk. Mindannyian meggyújtottunk egy mécsest, és imánkkal körbejártuk a kolostort. Szimbolikusan mindenhová igyekeztünk eljuttatni a fényt, ami segít a megbékélésben, és a megvilágosodás jelképeként is szolgál.

Csodálatos élmény volt.

Második napon Garshen Rinpocse megkezdte tanítását Hévadzsráról. Hévadzsra azért fontos istenség a tibeti buddhizmusban, mert egyik nagy mesterünk, Marpa, a nagy fordító, aki Buddha tanait lefordítva Naropától, tanítójától Indiából Tibetbe hozta el, egyik legfontosabb segítője volt.

Érdekes élmény volt, mert ezen a napon hatalmas meglepetésünkre 2 busznyi Taiwanból érkezett gyakorló is részt vett a tanításon. Furcsa volt, mert mégiscsak kínai területről beszélünk és Garshen Rinpocse életének egy igen nagy részét kínai fogságban töltötte nagyon nehéz megpróbáltatások közepette. Nagyszerű volt látni, ahogyan a taiwani gyakorlók vezetőjét fogadta, nyitott szívvel, szeretettel, és teljes elfogadással.

Harmadik napunk is teljes egészében a tanulással telt.

Lámámmal a tanítás ideje alatt csak rövid beszélgetésre sikerült csak összefutnunk, lévén 100felé szerették volna Őt szedni, hogy mindenki vendégül láthassa kicsit. Végül 3. nap este eljött és végre magam mellett érezhettem. Hogy-hogy nem, Khenpo Rangdolnál tette le a voksát, nála cuccolt le és töltötte az éjszakákat. De ezen az estén Gyaltsennél maradt, hogy minél tovább beszélhessünk.

Negyedik napon, 14-én hihetetlen dolog történt. Édesapámnak szemműtéte volt ezen a napon, így Lhundup lámának előző reggel említettem, hogy szeretném, ha együtt imádkoznánk, hogy sikerüljön. Erre akkor annyit mondott, rendben, megbeszéljük. 14-én reggel kezdés előtt magához hívott, hogy felajánlást fogunk végezni és személyesen beszélünk Garshen Rinpochéval, hogy aznap imádkozzunk Édesapámért. Az érzés leírhatatlan volt. Kataggal és némi felajánlással a kezemben Lámámat követve Garshen Rinpoche trónja elé léptem, aki mosolyogva arcomat két kezébe vette, miközben Lhundup Láma elmondta kérésünket. Hihetetlen szeretetet éreztem végigfolyni egész lényemen és ott akkor tudtam, Édesapámmal minden csak jól történhet. Rinpoche megsimogatta a fejem, majd elmondta, kéri, hogy én ma egész nap a Fehér Tara mantrát ismételjem. A többiről Ő gondoskodik. A nap ezt követően szokásosan indult, én mantráztam, a többiek az aktuális imát mondták el. Délelőtt 10óra volt, amikor Garshen Rinpoche egyszer csak közölte, hogy a mai tanításnak vége, kéri, hogy délig és az ebédszünetet követően recitálja mindenki a Fehér Tara mantrát. Megszédültem a boldogságtól, könnyes szemmel néztem vissza Lámámra, aki mosolyogva válla mögül hátrapillantott rám.

Ahogy több száz szerzetes egyszerre kezdte a mantra recitálását a torkomban dobogott a szívem és arra gondoltam, vajon érzi –e Édesapám, mekkora biztonságban van. Azt éreztem bárcsak látná, bárcsak itt lehetne egy pillanatra. Majd a mantrába mélyedtem, és egész lényemmel kívántam, hogy Tara ott legyen, amikor kell. Délután Lhundup Láma szólt, hogy menjek Vele, majd beültünk Khenpo Rangdollal az autójába és Rajputhba indultunk. Én a hátsó ülésen recitáltam Ők viccelődve, nevetgélve beszélgettek ki tudja miről tibetiül. Eddig egy példaképem volt az életem során, már kettő van. Két csodálatos ember, telis tele megértéssel, szeretettel és humorral. Rendkívül szerencsésnek tartom magam, hogy megadatott, hogy ezen életem részévé váljanak.

Rajputban meglátogattuk a Tibeti kolóniát, itt van AZ orvos. Khenpo Rangdol bement, míg várakoztunk rá, sok érdekes könyvet találtam az asztalon. A”váróban” találtam rá a könyvekre, az asztalon hevertek, már sokan kézbe vehették elsárgult lapjaiból ítélve.  Rátaláltam itt még kedvenc masszázsolajomra is, amiből gyorsan vásároltam is kettőt.

Ez után beszereztünk egy mobiltelefont, hogy tudjunk kommunikálni, merthogy nagyon olcsón lehet ezt megtenni egy itteni simkártyával. Utána természetesen beültünk egy teára egy teázóba. Azaz bocsánat, A teázóba. Mint kiderült, ez a környék legjobbja. Mindketten felhőtlenül nevetgéltek, viccelődtek. Csak ültem és mantrázás közben az járt a fejemben, hogy igen, jól gondoltam, hogy saját viselkedésünk, hozzáállásunk a dolgokhoz nem a környezetünkön múlik. Csakis a benső határozza meg, hogy hogyan vagyunk képesek követni a változást, és hogyan tudjuk belső békénket függetlenné tenni a külső hatásoktól. Khenpo Rangdol amolyan menedzser életet él, európai szóhasználattal élve. Ő az igazgatója a Collage nak, azaz annak az iskolának, ahol több száz szerzetes él és tanul. Ő az Apjuk, a Tanítójuk, a Barátjuk, és mindenük, amire éppen szükség van. Hatalmas felelősség súlya van a vállán. Közben építetett egy kolostort Ladakhban, amihez a forrást neki kellett összeszednie, és megterveztetni valamint vezetnie a lebonyolítást. Az említett dolgok mellett. A mobiltelefonja gyakorlatilag percenként csörög, folyamatosan szüksége van rá valakinek. Hatalmas félreértés, ha valaki azt gondolja, ja persze, könnyű nekik nagyon boldognak, megértőnek meg felhőtlennek lenniük, hiszen burokban élnek. Nem, nem élnek burokban, ezek az emberek helytállnak, mint szellemi példakép és meg kell állniuk a helyüket a világi dolgokban is. Itt Indiában, a dolgok márpedig nagyon nehezen mennek. Az iskola és a tanítás, a szerzetesek lakhatása, ellátása, ezek megszervezése egyetlen ember felelőssége, feladata. Nincsenek beosztottak, egyszemélyes a menedzsment. Tanító lámák és a szerzetesek vannak csak, akik segítséget nyújtanak.

Nagyon nehéz életet él itt a lakosság nagy része. Valahogy mégis, ember mindenki. A tisztelet, ami minden körülményben ott van, az egymás iránti megértéssel párosulva. Itt nem a szerzetesekről írok, Ők természetszerűleg ilyenek. A világi életet élők is ilyenek. Akik között nem baj, nem ciki, ha két férfi vagy fiatal fiú megöleli egymást, vagy átfogják egymás vállát, mert ez csak a szeretet jele, akik megértéssel hallgatják egymást és jó kedélyűen viccelődnek, úgy és ott, ahol és ahogyan élnek. Ami a mi európai szemünknek kosz és bűz és szenny. Igen, ez a külső, de mennyire boldogok lehetnénk mi európaiak, ha képesek lennénk legalább fele annyira értékelni amink van, amennyire szerencsés helyre születtünk, mint Ők, a saját megpróbáltatásokkal teli életüket.

Lhundup lámával beszélgetve és látva a tájat megtudtam, hogy az éghajlat nem teszi lehetővé, hogy komolyabb mezőgazdasági művelésbe kezdjenek, mivel a monszunt kivéve nincs eső. Egy csepp sem. A monszun idején viszont hatalmas katasztrófák sújtják őket, a víz ilyenkor mindent elmos. Utakat, házakat, mindent. A monszun után a folyómedrek gyorsan kiszáradnak, a víz eltűnik és mindent ellep a por. A levegő szürke a portól, a szennyeződés sokszorosa az általunk elfogadhatónak tartottnak.

Séta közben az embereket figyelve, ami szembetűnő, az az összetartás. Közösen viszik a terhet, amit cipelnek. Nincs haragos szó, elégedetlenkedés, nincs civakodás vagy kiabálás az utcán. A vádaskodás és egymás hibáztatása is ismeretlen fogalom. Ami nagyon érdekes, a közlekedés. Hihetetlenül hangos. Merthogy mindenki dudál. Node miért is? Kellett egy kis idő, mire megfigyeltem, nem, a duda náluk nem azt jelenti, amit nálunk. A duda annyit jelent, figyelj rám, jövök.

Merthogy nincsenek szabályok. Azaz valamikor valaki talán irkált erről valamit, no de senki nem kéri számon és amúgy sem feltétlen szükséges jogosítvány sem. Itt szabadság van és nem is nagyon akarja ezt senki korlátozni. Tehát a duda nem anyázás és nem vörös a feje a sofőröknek. Végtelen nyugalommal nyomkodják a dudát megállás nélkül, amikor csak valaki közelébe érnek, vagy épp kanyarodni szeretnének. A duda egyben irányjelző is. Azt meg kell hagyni, aki itt tud vezetni, az igazán tud vezetni.

Út közben megkaptam a jó hírt, hogy a műtét sikerült. Khenpo Rangdol és Lhudup Láma együtt kiabáltak örömükben az autóban, amihez én is csatlakoztam, úgy néztünk ki mint egy háromfős cserkészcsapat 12 évesen a tábori túra közben kurjongatva. Igen, ez is nagyon érdekes. Ha örülnek, és ez itt gyakran megesik, mert egészen kicsi dolognak is nagyon tudnak örülni, akkor hangosan teszik azt, kurjongatva, nevetve, hahotázva igazi nagy örömöket élnek meg. Ebben részt véve felhőtlen boldogságot éreztem. Visszatérve a kolostorba, leültem a Gompa elé, és mantrám recitálása közben meditációba mélyedtem.

Másnap, már csak délelőtt volt tanítás, délután lehetőség volt kérdéseket feltenni és gyakorolni a szamatha meditációt, de ezt kihagyva Lhundup lámával Celementown-ba utaztunk helyi busszal és riksával. Egy riksa európai szemmel négy személyes. Indiai szemmel legalább nyolc. Teljesen természetes, hogy ha valaki fel szeretne szállni, de nincs elég hely, akkor két ember közé egyszerűen behuppan és részben a másik ölében jut el úticéljához. Kellő nyitottság kell hozzá, részemről hatalmasakat mulattam rajta. Lhundup Láma is. Nem győztünk grimaszokat vágni, majd kipukkadtunk a nevetéstől. Celementownban több buddhista irányzat kolostora is megtalálható, és áll ott egy nagyon magas gyönyörű sztúpa is. Ennek belsejébe is be lehet menni, több emelet magasan. Hétvégeken kívül is látogatható egészen a tetejéig fel lehet menni. Nagyon jókat beszélgettünk, nevetgéltünk, persze a tanulás sem maradt el. Azt hiszem, erre mondják, hogy fürödtem a boldogságban.

A tanítás 6. napján a délelőtti befejezés után Lhundup Láma taxit hívott, amivel Rishikesh felé vettük az irányt. Az út nem volt hosszú, viszont igen kanyargós és nagyrészt erdős részen vezetett, ahol rengeteg majom kószált, valamint végig kint volt az elefánt veszély tábla, amit itt igen komolyan vesznek, így átlag 50-es tempóval értük el Rishikest a jóga paradicsomot.

Rishikesh

Rishikesh számomra olyan volt, mint egy óriási bazár. Forgatag, nagyon sok emberrel, színek, hangok, illatok kavalkádja. Kicsit néha még egy maszkabálra is hasonlított, hihetetlen sokféle embert látni ott, furcsábbnál furcsább öltözékekben, hajviselettel, életmóddal. Nagyon sok jógival találkoztunk, akik csont soványan, botjukra támaszkodva gyalogoltak a Ganga partján.

Viszonylag egyezik a vásárlási hajlandóságunk mértéke Lámámmal, így nagyon kevés időt fordítottunk erre, nagyrészt a Ganga parton sétálgattunk, beszélgettünk. Azt hiszem, ha még lehetett hova, akkor ott még inkább megerősödött köztünk az a kapcsolat, ami eddig is teljes mértékben felülmúlt minden eddig általam ismert közelséget.

Visszafelé út kb. harmadik másodpercében Lámám mély álomba merült. A kanyargós úton jobbra-balra dülöngélve édesdeden szundikált. Nem ébredt fel arra sem, amikor pulóveremet feje alá téve igyekeztem legalább valamelyest tompítani a lehetőségét annak, hogy nagyon beverje a fejét egy hirtelen kormánymozdulat eredményeképpen.

Hazaérve igen fáradtnak éreztem magam, de mint kiderült egyik Litván látogató szerette volna megnézni a fotókat, amit aznap készítettem. Vova kedves fiú volt, nekem picit fura viselkedéssel, de hát ezzel nem volt egyedül, mert érdekes egyvelege gyűlt itt össze keletnek és nyugatnak egyaránt. A tanítás 1 hetére sok külföldi gyűlt össze, ez az egy hét eléggé felkavarta a hely csendes, nyugodt voltát.

Vova a szokásos hihetetlen erőteljes orosz akcentusával formált baritonjával és széles vigyorral köszöntött érkezésekor. Próbáltam egy erőteljes széles vigyorral viszonozni lelkesedését, majd leültünk fotókat nézni. Ez már-már tradíció volt, minden nap végén kérte, hogy hadd nézze meg a készült fotókat. Ilyenkor igen nagy mennyiségű keksz és banán fogyott, mint a környéken kapható összes luxus édesség. Körülbelül az ötödik képnél tartottunk, amikor hirtelen megszédültem, gyomrom pedig egy mozdulattal döntött úgy, hogy köszöni, de mégsem kéri az aznap elfogyasztott ételt. A következő órák felülmúltak minden eddigi gyomorrontás élményemet, maga volt a pokol.  Végül sikerült eljutnom az ágyig, ahol némi hidegrázás és szédülés közepette valami álomfélébe mélyedtem. Este bár korábban ezt soha nem tette rám telefonált Lhundup láma, hogy mi a helyzet, hogy vagyok. Meglepődni már nem lepődtem meg, valahol már vártam is, hogy mikor csörren meg a telefonom. Amikor elmondtam mi történt, közölte, hogy 5percen belül nálam lesz.  Amikor megérkezett, már azt hittem túl vagyok a nehezén, csak nagyon gyengének éreztem magam. Majd közölte, hogy nem, ez nem a vége, hoz forró vizet, abból igyak meg minél többet, mert muszáj teljesen kitisztulni. És mert Lámám szava szent, nekikezdtem az ivásnak. Sokat nem sikerült meginnom, mert viszonylag gyorsan kanyart vett és visszafordult, aztán ez így ment egész éjjel.

Reggel már nem nagyon tudtam kikelni az ágyból, ételre még csak gondolni sem akartam, de Lámám reggel megérkezett, és kezében egy tál rizs levest tartott. Közölte, hogy ezt márpedig meg kell enni. És békésen üldögélt mellettem, amíg én igyekeztem mindent kitalálni, hogy miért is kellene szerintem most már mennie. Ő lecövekelt az ágyam szélén és fejem néha-néha megsimogatva kedvesen, de határozottan javasolta hogy ne hagyjam abba a rizsevést. Kora délután ismét eljött, ismét egy tál levessel. A napot gyakorlatilag végigaludtam, nagyon nem is tudtam mást tenni, mert nem volt rá erőm. Estére sikeresen belázasodtam, reggel pedig nem tudtam biztosan, hogy lázálom volt-e vagy valós az a kis japán emberke, aki este az ágyam mellé lépett, lázam ellenére kiparancsolt onnan, majd egy számomra tökéletesen idegen szobába kísért. Ott közölte, hogy feküdjek le, s mint utóbb kiderült ajurdvédikus olajos masszázzsal valamint némi akupresszúrával igyekezett lelket lehelni belém. A lázam kb. 10 percen belül eltűnt, amin én magam is jól meglepődtem. Az ágyamba ugyan nehezen vánszorogtam vissza és iszonyatos büdös volt az olaj, amit rám kent (amit persze nem szabadott lemosnom), nem beszélve a teáról, amit megitatott velem, de azt hiszem elég gyorsan elaludtam ezt követően. Lhundup láma valamiféle találkozón vett részt, ami után még feljött, hogy megnézze, hogy vagyok. Ez nem tudom mikor volt, annyit mondott, hogy nagyon késő van. Én próbáltam érthetően előadni a kis japán emberes sztorimat, amit elsőre szerintem lázálomnak vett, másodszorra megijedt, hogy ki a Jóisten rángatott ki az ágyból a tudta nélkül, harmadik nekifutásra pedig közölte, hogy bárki bármikor bármilyen szándékkal jön be a szobába, nem megyek el vele sehova a nélkül, hogy Őt meg ne kérdezném erről. A kis japán emberkét utóbb kiderült nem ismerte.

Következő napon bár felkeltem és el is zarándokoltam a kolostorig, ami úgy tűnt mintha jóval arrébb költözött volna, de az első kör pudja (dharma gyakorlat) után úgy döntöttem, kb. ennyi erőm volt erre a napra és haza vánszorogtam. A kolostorban megtudtam, hogy igen sok sorstársam volt, és hogy igazából én igen jól regenerálódtam, mert a többiek még az első körnél tartanak, azaz semmi nem marad meg bennük. Este Lámám eljött, s mikor rám kérdezett, hogy akkor ugye ettem már, ki kellett derülnie, hogy bizony 1 banánnál többet nem sikerült ennem. Így aztán közölte, hogy rendben, akkor sétálunk. Elmegyünk szépen Khenpo Rangdolhoz, és főzünk rizst, amit szépen meg fogok enni. Hatalmas volt a lelkesedés bennem, de nem volt kérdés, összekaptam magam és elvonszoltam magam Khenpo Rangdolhoz a collage-ba. Khenpo meglátott, és csak annyit mondott, hogy nem olyan jól nézek ki és szedjem össze magam, mert hát ki fogja Őt reikizni, ha én itt kidőlök. Majd kérte álljak fel, mellém állt és kezét fejem tetejére téve mormolni kezdett valamit. Hasonlót Reiki I-es avatásomkor éreztem, hihetetlen erős, meleg energia futott végig a fejem tetejétől a gerincem aljáig. Így érezheti magát az akkumulátor, amikor rácsatlakozik a hálózati töltésre. Amikor befejezte, mosolygott és közölte, hogy holnapra nem lesz semmi bajom. Nem nagyon van mit magyarázni rajta, másnapra az égvilágon semmi bajom nem volt, és folytattam a normál táplálkozást nem kevés indiai teával, fűszeres kajákkal és minden egyéb itteni finomsággal. Arra pedig gyors úton rájöttem, hogy talán nem is biztos, hogy szükséges Őt reikivel kezelnem. 

Másnap vége lett a tanításnak, Lámám délután elutazott.

Elvonulás

A tanítást követően H.H. Chetsang Rinpocse úgy döntött, tart egy ünnepséget Garshen Rinpocse számára megköszönve, hogy lábadozása miatt helyettesítette Őt az évi rendes Winter Teaching megtartásával.  Lámám kérésére annyi képet készítettem, mint égen a csillag, hogy Ő is láthassa mi történt aznap.

Ezt követően végre visszaköltözhettem eredeti szobámba (a tanítás idejére összeköltöztem egy japán leányzóval), ahol egyedül már ismét folytathattam dharma gyakorlataim végzését, és önkényesen elvonulásba kezdtem. Ez nem jelent mást, az én szintemen, minthogy az ember nem kommunikál, nem cselekszik semmit csak saját szórakoztatására, hanem idejének nagy részét dharma gyakorlatok végzésével, meditációval, mantrázással tölti. Ilyenkor magától kialakul, hogy ki az az egy, maximum két segítő ember, akihez ilyenkor kérdés probléma esetén fordulni lehet. Nekem Gyaltsen és Khenpo Rangdol lett ez a két ember. Egyikőjük sem tudta, hogy elvonulásba kezdtem, úgy éreztem, felesleges információ, ha gondom lesz, úgyis szólok.

Mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a módszert arra, hogy magába nézzen és kész legyen szembenézni feldolgozatlan témákkal, mert bár hallottam rémséges történeteket azt kell mondanom, nekem nagyon-nagyon sokat segített ez a néhány nap abban, hogy a dolgok leegyszerűsödjenek, kitisztuljanak és helyükre kerüljenek. Ehhez az kell, hogy ténylegesen a gyakorlatokra koncentráljon az ember és ne vesszen el egyfajta agyalásban, fantáziálásban. Ehhez nagy-nagy türelem és önelfogadás kell, nem is gondolná az ember, hogy mennyire ellenáll a tudat a tisztulásnak ilyenkor. Egy ideig. Amikor pedig megadja magát, az igazán megnyugtató érzés.

Furcsa páros

A reggeli dharma gyakorlataimat rendszerint a könyvtár tetőrészén végeztem, hihetetlenül nyugodt és szép helyen. Hétvégeken viszont a könyvtár zárva tartott, így nem tudtam feljutni a tetőre. Ilyenkor a collage gompája előtt a szamszára kereket ábrázoló festménnyel szemben ültem le. Utolsó hétvégém reggelén is így tettem, a gyakorlataim végeztével a festményen méláztam éppen, amikor Khenpo állt meg mellettem. Kérdezte mit csinálok éppen, mire elmondtam, hogy gyakorolok. Hevesen helyeselni kezdett, majd behívott a szobájába egy teára. A megelőző napokban nem volt jó állapotban, nagyon fáradt és kimerült volt már, így rákérdeztem, hogy érzi magát. Nem mintha nem látszott volna, hogy továbbra is kimerült, de kíváncsi voltam, Ő hogy érzi. Elmondta, hogy most már tényleg rosszul érzi magát, és hogy érzi, hogy igazam volt, amikor próbáltam rávenni, hogy legalább egy-egy órára pihenjen, és ne tegyen semmit. Ekkor kopogtak. Már-már törvényszerűen. Egy kis szerzetesfiú lépett be, kezében pudja-t szorongatva, mélyen meghajolva. Khenpo tibetiül beszélt vele valamiről, majd a kisfiú zavartan, de leült. Épphogy a szélére ült a fotelnek, nyakát behúzva üldögélt, vigyázva, nehogy feje búbja magasabbra kerüljön Khenpoénál. Erre én is próbáltam vigyázni, ami nem annyira nehéz az Ő esetében, mivel teljesen természetellenesen ugyan, de „Ladakhi” származása ellenére (az „i” ez esetben nem a helyhatározó ragja, hanem egy tibeti kifejezés, ami magát a népet jelenti) nagyon magas. Khenpo egy szavára a kisfiú felpattant és eltűnt a folyosón. Kis idő múlva teáskannával tért vissza, Khenpo csészéket hozott és teázni kezdtünk. A fiúcska gyorsan megitta teáját, majd néhány szót beszéltek, és tisztelettel kihátrált a szobából. Khenpo akkor láthatóan felszabadult, azaz kibújt picit az apát szerepből és lecsúszott a fotelben, mint a laza harmadikos suli után a tv előtt. Ekkor picit nehéz volt lejjebb kerülnöm fejmagasságban, de észrevette, próbálkozásomat, s szólt, hogy hagyjam, ez most nem fontos. Büszke ábrázatot vett fel és megkérdezte, mit szólok hozzá, ez a fiú azért jött, mert plusz magánórákat akart venni, de Ő elküldte azzal, hogy most nem érzi igazán jól magát és pihennie kell. Mosolyogtam és már-már anyai gondoskodással, megpaskoltam a térdét, hogy nagyon ügyes volt, ezt most így kell. Széles mosolyra húzta a száját, és szemmel láthatóan tényleg büszke volt magára egy picit. Azt hiszem, volt mire, mert tényleg nagy erőt kellett vennie magán, hogy képes legyen legalább egy ici picit visszább venni. Aztán mesélni kezdett arról, hogy hogy érzi magát, meg hogy most megy leletekért. Rám kérdezett, hogy van-e kedvem vele menni. Már hogyne lett volna, persze hogy volt.

A napot együtt töltöttük, az orvos után Khenpo kitalálta, hogy megmutatja Dehradun igazi titkos részeit. Sikátorokon át, színes bazárokon, forgatagokon át gyalogoltunk, nevetve, viccelődve. Be-betértünk egy-egy boltba, mindenhol kérdezett valamit, aztán csináltattunk névjegykártyát, szintén sikátoros részben, ahol az üzletek igazából az utcán voltak, az egy embernyi széles sikátorra nyílottak. Voltunk boltban ahol szöveteket árultak, Khenpo kérte, hogy segítsek neki kiválasztani a megfelelőt. Egyetértettünk az egyik anyagban, azt meg is vettük, majd Ő még beszélgetett a boltossal, míg én az utcára mentem és a szemközti boltban megláttam egy sálat, ami nekem kiabált. Átmentem hát és a boltos fiú rögtön leültetett, mondtam, hogy nekem csak az a sál kellene, de mondta, hogy jó, de üljek le míg vesz nekem elő csomagoltat. Hozott, megnéztem, tetszett kifizettem. Kilépve a boltból Khenpo állt az utca szemközti oldalán. Sálamat a kezemben lengetve ugráltam oda hozzá, és mutattam, mit szereztem. Khenpo egy pillanatra megállt, szigorú szemmel nézett rám, és közölte, hogy na ezt ne csináljam, mert nem tudta hol vagyok. A kedvesség ezután visszatért az arcára, majd újra nevetőssé vált a szeme és közölte, hogy nagyon szép a színe a sálnak, amit választottam, ügyes vagyok. Nagyon- nagyon jókedvű voltam, és hihetetlenül viccesnek tartottam a helyzetet, ahogyan óriás léptekkel haladt előttem,én gyakorlatilag futottam mellette, néha nagyokat szökellve, hogy utolérjem (azt hiszem amúgy ezen Ő is jókat mulatott),  bordó ruhája lebegett maga mögött, aminek sál részét időnként újra magára borította, ilyenkor nem győztem elugrani előle, mert karjait óriási madárként kitárva, lépteit nem lassítva vitorlázott előttem. Az emberek sem mindig tudták hová tenni a mi furcsa párosunkat. Ugyan ez egy városi forgatag volt, hihetetlen sok emberrel, de az arcát mindenki ismerte, azt is tudták ki Ő, és nem nagyon tudták hová tenni, hogy mit keresünk együtt ugrándozva, hahotázva Dehradun kellős közepén a legdurvább bazárban. Aztán egyszer csak bekanyarodtunk egy teázóba, ahol Khenpo közölte, hogy akkor most készüljek, mert nem Dehradun, hanem India legeslegeslegjobb teáját fogom megkóstolni. Rendelt két teát, majd amikor kihozták, szemeit rám szegezte és kérte, kóstoljam meg. Belekóstoltam a teába, hát tényleg nagyon-nagyon finom chai volt. Habos a tejtől, forró, és nagyon óvatosan fűszerezett kellemes íze volt. Majd fogta teáscsészéjét és az alatta lévő kis tányért kezébe fogva teát öntött bele. Kikerekedett szemekkel bámultam rá. Ő nevetett és arra ösztönzött, próbáljam ki. Kipróbáltam, már úgyis mindegy, egyszerűen felét sem lehetett betartani azon biztonsági előírásoknak, amiket a lelkemre kötött az oltóközpontban a dokibácsi. Átöntöttem a tányérba, igazán mulatságos volt. Majd megittam. A tea lehűlt a tányértól,  és még jobban kijött az íze. Khenpo az arcomat vizslatta, és mert látta, hogy tetszik, csak mosolygott és csak figyelt. Gyakran nézett ezzel a nagyon mélyre ható pillantással, ilyenkor csak nézett a szemeimbe mozdulatlanul. Egy kérdés motoszkált a fejemben, s halkan jeleztem neki, hogy kérdeznék. Intett a kezével és annyit mondott, ne, ne most. Most nem tud koncentrálni. Egy ideig kérleltem, de láttam, hogy most tényleg nem tudna válaszolni úgy, ahogyan szeretne, így felhagytam a kérdezéssel.  Amikor megittuk a teát kijöttünk a boltból, s Khenpo rám nézett, annyit kérdezett, „Ki vagy Te?” Majd azt, hogy „Hol vagyunk?” aztán megint, hogy „Ki vagy TE?”. Tudtam miért kérdi, de ott akkor jobbnak láttam inkább elütni egy-egy tréfával. Így annyit mondtam, Gerti. Gerti vagyok. És itt vagyunk, azon a helyen, amit nyugaton „Incredible Indiá”-nak hívnak. Mosolygott, majd tovább mentünk. Egy két boltba betértünk még, Meg voltunk postán is. Élmény volt. A fenti kérdések ezt követően kb. fél óránként megismétlődtek, a végén már alig tudtam kitalálni valami terelő választ, már csak annyit kérdeztem, hát nem tudod? Nem ismersz? Amire csak nézett rám, és annyit mondott, de, már látott valahol…

Búcsú

Még elmentünk Rajpurba, hátha nyitva találjuk a tibeti orvost, hogy beszéljek vele, meg vegyek még masszázs olajat, de nem volt nyitva. Még elintéztünk néhány dolgot, beszélgettünk nagyokat, családról, szokásokról itt és otthon. Életem egyik legvidámabb napját éltem át vele, nagyon boldogan érkeztem a szobámba.

Az egy hónap végéhez közeledett. Érezni kezdtem valami szorító, fura érzést belül. Ráeszméltem, hogy nehezebb lesz hazamenni, mint gondoltam. Tudatosan kezdtem elszakadni a helytől, készülni a visszatérésre. Khenpo egyik délután elvitt magával Rajputba, ahol teázgattunk, beszélgettünk, miközben csatlakozott hozzánk még egy kedves szerzetes fiú is. Khenponak akadt némi elintézni valója a postán, mi addig sétáltunk, és megkértem, tanítson meg néhány tibeti szóra. Nagyon tetszett, jókat mulatoztunk, ahogy papagáj módjára hajtogattam az egyes szavakat. Az első tibeti szó a majom volt, ami megragadt bennem. 

Hazafelé Khenpo meghívott búcsúvacsorára. Este f8ra mentem hozzá. Két szerzetes fiú és két szerzetes lány volt a konyhában, levest és momo-t főztek. Mivel nagyon érdekelt hogyan csinálják, beálltam kuktának. A momo egy gyúrt tésztából készült étel, kis batyukat, félholdat formáló tészta zöldséggel töltve, megpárolva gőzben. Nagyon-nagyon finom.

A vacsora során jókat nevetgéltünk, beszélgettünk, Khenpo nagyon jókedvű volt. Már csak egy napom volt Dehradunban. Mindent elrendeztem, mindenkivel beszéltem, akivel még dolog volt, átvettem a kézzel festett thankát, amit egy szerzetesfiú készített nekem a Gyógyító Buddháról.

Összecsomagoltam. Vegyes érzések kavarogtak bennem, mert utam innen Delhibe vezetett ahol végre újra találkozhattam Lhundup Lámával, és két teljes napot eltölthettünk együtt. Közben meg nehéz is volt a búcsú.

Utolsó estémen csörgött a telefonom, Khenpo hívott. Elmondta, hogy nagyon szeretett volna meginni velem egy teát mielőtt elmegyek, de nem fog menni, viszont kéri, menjek ki a kapuhoz, mert este el kell mennie egy indiai esküvőre, de előtte látni szeretne. A kapuban találkoztunk, egy katagot tett a nyakamba, a kezem szorongatta és elmondta, most nem búcsúzunk nagyon, mert még találkozunk, újra és újra, a karmánk miatt. Igyekeztem könnyeim visszafojtani, amikor sietve autójába ült és elhajtott. Sokáig álltam ott a sötét utcán, kataggal a nyakamban, és éreztem, tényleg látjuk még egymást. Jóleső érzés volt.

Másnap taxi érkezett értem, és elindultunk Delhibe. Az út katasztrofális volt, néhol egész egyszerűen hiányzott. A nyomor és szegénység ezeken a vidékeken ha lehet még nagyobb volt, mint amit eddig láttam. 7 óra alatt értünk Delhibe, a Tibeti kolóniához. Lhundup láma már várt rám.

Aznap csak beszélgettünk, sokat és vacsorázni mentünk egy tibeti étterembe. Másnapra és az azt követő napra kitaláltunk programokat, azaz Lhundup láma találta ki, én pedig lelkesedtem.

Sok helyen jártunk, megnéztük az Inidiai Kaput, az Indiai Nemzeti Múzeumot abban a Buddha ereklyéket, mely Sákjamuni csontjait takarja. Voltunk egy iszlám szent helyen, egy óriási kőoszlop, neve Qutb Minar, ami a világ legmagasabb kőből készült szobra. A legnagyobb élmény a Lótusz Templom volt, ami egy hatalmas fehér lótusz formájú építmény, minden vallás hívei látogatják, a béke szimbóluma. Mindenkit 5percre engednek be, belseje üres, csak padok vannak. 5perc csendes meditációban. Lhundup láma féllótuszban az egyik padra telepedett, én mellé. Mindketten egy rövid elcsendesedést végeztünk, majd Lhundup láma átkarolta a vállam, homlokunkat összeérintettük ott, egymás mellett ülve. Csodás érzés volt, nagyon mély nyugalom és biztonságérzet fogott el. Ott megérzetem valamit, amire szavak nincsenek, de erre és még talán sok életemre vonatkozóan, ha lehet még mélyebben éreztem, hogy Ő a Tanítóm, ami végtelen öröm számomra.

Este még lebonyolítottuk a hiányzó ajándékvásárlásokat a tibeti kolóniában ahol laktunk, majd kiültünk az utcára és teázgattunk, beszélgettünk. Szép este volt.

A reptérre este 11kor indultunk, ahol nehéz volt az elválás. De tudtam, Ő is jön haza, csak egy másik géppel, így ez picit enyhített azon a hiányérzeten, amit azonnal érezni kezdtem, ahogy elindultam a chek in pult irányába.

A gépen nagyrészt aludtam, hajnal 5-re értem Ausztriába. A leszállást követően nagy nehezen kivergődtem a kapuig, mert apróm nem lévén nem tudtam kis kocsit bérelni magamnak a zsákjaimhoz. A kapuban párom már várt. Ott, akkor éreztem csak, hogy mennyire jó is volt újra átölelni, és érezni magam mellett. Életem legszebb hónapja így zárult hát, itthon is örömben, mert mindenhol nagyon jó lehet, de a hazatérés is mindig nagyon-nagyon jó érzés.