Sapa: a párás hegyvidék erdeibe rajzolt rizsteraszok és álmosan lépdelő vízi bivalyok látványa, itt-ott hullámzó indigómezők kékes foltjai. A vietnami hmong földjén évszázados nyugalom, és még régebbi hagyományok várják az utazót.
A hmongok a 18. században érkeztek Déleket-Ázsiába északról, számos törzsük ma Kína, Laosz, Vietnam és Thaiföld területein telepedett le. Saját írásuk nincs, markáns kultúrájukat és identitásukat szájhagyomány segítségével örökítették tovább. A módszer kiállta az idő és a történelem viharait – a hmong kultúra számtalanszor került végveszélybe az elmúlt háromszáz évben.
Kínában „miao”-nak, vadembernek hívták a h’mongokat, mivel nem fogadták el a Csing-dinasztia fennhatóságát. A tömeges kivégzések elől nagy részük francia Indokínába menekült a 19. század folyamán. Itt a koloniális adminisztráció stílszerűen „őrültek”-nek nevezte őket, mivel részt vettek a franciák elleni felkelésben (1919-1921, La Guerre du Fou, azaz az őrültek háborúja). A vietnami háború alatt a hmongok a laoszi királypártiak oldalán harcoltak, sőt az amerikai CIA speciális egységeiben is szerepet vállaltak. A kommunista hatalomátvétel után a hmongokra ismét kivégzések, illetve munkatáborok vártak.
Számtalan alkalom (és konkrét kísérlet) volt tehát arra, hogy a hmong kultúra a néppel együtt eltűnjön a történelem színpadáról. Nem ez történt: ma több, mint ötmillió h’mong él szerte a világban, identitásuk pedig erősebb, mint valaha. A vietnami Sapa-régióban tehát nem turistáknak eljátszott törzsi világot találunk, hanem egy nagyon is valós, öntudatos és élő népcsoport kulturális kincseit.
A terület egyébként a közelmúltig nehezen megközelíthető, „magának való” felvidéknek számított. A hmongok a rizstermesztés és a kismértékű állattartás mellett érdekes módon egészítették ki gazdaságukat. Kína felé exportáltak koporsófát és ópiumnak való mákot – ezek a termékek egészen 1993-ig legálisak voltak Vietnamban.
Az önellátás és önállóság az élet szinte minden területén jelen van Sapában. Az élelmiszerek és építkezés mellett a hmongok a mai napig maguk szövik és szabják ruháikat is. A kereszténységet felvettek között gyakori a „nyugati” öltözködés, de a színpompás hagyományos öltözet sosem mehet ki a divatból; a mai napig jelképezi, hogy viselője melyik törzsből származik. A fekete, sávos, fehér, zöld vagy épp virágos hmongok sajátos ruhadarabjaikkal különböztetik meg magukat. Sapa “fekete” törzse az éjsötétbe hajló lila kelméket helyben termesztett indigóval színezi.
A hmong kultúra másik nagy túlélője egy speciális hangszer, a qeej (Kínában luseng). A szokatlan formájú fúvós hangszer két kamrájú mahagóni testből és nádsípokból áll. A zenész belégzéskor és kilégzéskor egyaránt képes kicsalni a hangszerből a mi magyar dudánkéhoz hasonló hangokat. A hmongok szerint a qeej hangja a beszéd folytatása, nem csupán zene. A zenész a hangszer segítségével szólal meg, történeteket mesél, és képes kapcsolatot kialakítani a túlvilággal is. A qeej az amerikai hmong diaszpóra körében különösen népszerű hagyományőrző szerkezet.
A hmong kulturális öntudat megőrzésére és további erősítésére ma nagyobb az igény, mint bármikor. Sapa csak az utóbbi években került a tudomány és a turizmus érdeklődési körébe. A feladat tehát a hagyományok dokumentálása, és megőrzése a jövő nemzedékeinek. Jellemző módon egy helyi hmong asszony, Shu Tan vette kezébe a dolgok folyását. A McGill Egyetem antropológusaival karöltve indította el a Hmong Voices projektet, ami megteremti a fenntartható fejlődés ideális körülményeit.
Mire számítson az utazó Vietnam északi felföldjein? Az UNESCO Világörökségét képző, lélegzetelállító tájra, és a tájat lakó öntudatos hmongok alakoskodás nélküli vendégszeretetére. Olyan élményekre, amiket túlzás nélkül sehhol máshol nem tapasztalhat a világnak ebben a szegletében.
