Kevés olyan erős tabu létezik, mint a kannibalizmusé. A közhiedelemmel ellentétben ez azokra a társadalmakra is igaz, ahol időről időre sor kerül emberevésre. Végigkísér(t)i történelmünket ez a különös szokás. A Homo antecessor spanyolországi lelőhelyeitől kezdve, a kora újkőkori Jerikó temetőin, az egyiptomi magaskultúra kannibál himnuszán keresztül Sztálingrád ostromáig az emberevés nyomaira lelünk. Elborzadunk a szó hallatára, és ez így van rendjén. A saját értékrendünkön kívül áll a kannibalizmus elfogadása, és reméljük, így is marad. Olcsó fogásként a szerkesztő igazán sokkoló képeket is válogathatott volna a bejegyzéshez, hiszen az Internet tele van velük. Ezek a képek viszont elterelnék a figyelmet a lényegről: nem a zsigeri undor, hanem gondolatok kiváltása a célunk.

Meg kell értenünk, hogy más világnézetekben, még saját elődeinkében is, léteztek elfogadott alkalmak az ősi tabu áthágására. Az esetek tekintélyes részében nyomós okok állnak e cselekedet mögött: olyan éhség, amit nekünk szerencsére nem kell már megtapasztalnunk; olyan rítusok, melyek számunkra már elképzelhetetlen világképek lenyomatai. A jelenséggel tehát számolnunk kell. Ez persze nem jelenti azt, hogy tárgyilagosnak kell maradnunk, hiszen ép értékítélettel képtelenség hűvös távolságtartással tekinteni a kannibalizmusra. Épp ezért fontos, hogy Dr. Antoni Judit néprajzkutató – régész, szakmai ismeretei mellett gazdag személyes tapasztalataira támaszkodva osztja meg véleményét a Marquesas-szigeteken történtekkel kapcsolatban.

Szex és erőszak – zsigeri témák. A kannibál isten foglya – moziplakát 1978-ból. [kép forrása]

Hónapokkal ezelőtt kelt szárnyra a hír (újságban, interneten, stb.) arról, hogy a Francia-Polinéziához tartozó Marquesas-szigetek egyikén, Nuku Hiván egy helyi idegenvezető megölt és megevett egy német turistát. Mivel a nyomozás jelenleg is folyik, és főleg, mert a híradásokban leírt eset részletei – ismerve a terepet és az ottani embereket – számomra életszerűtlennek tűnnek, magát a bűnügyet nem kívánom magyarázni. Ezzel szemben szeretném egy kicsit körüljárni a témát, pusztán ismeretterjesztő célból, és azért, hogy néhány végső kérdés feltevésével elgondolkoztassam az olvasókat a bűn fogalmával és a bűn különböző fajtáinak megítélésével, az emberek hozzáállásával kapcsolatban. Tekintve, hogy a szóban forgó esemény ezúttal Óceániához kötődik, ezúttal csak erről a területről vett példákkal élek, bármily vonzóak lehetnek is a világ más tájain (pl. Amerika, Afrika, Indonézia) lejegyzett emberevő-históriák.

A Marquesas szigetek… [kép forrása]

…és lakóik [kép forrása]

Kannibálnak azt a lényt nevezzük, amely felfalja a saját fajtársát. Az állatvilágban a kannibalizmus nem szokatlan de talán nem is sűrűn előforduló jelenség. Az ember kannibalizmusa, az emberevés szintén nem mondható túl gyakori szokásnak sem a régmúltban, sem pedig az utolsó pár évszázadban. A régészet eszközeivel nehezen kimutatható, míg a néprajz és a történetírás már több adattal szolgál.

Az emberevés legkézenfekvőbb egyik oka feltehetően az, hogy húsról – táplálékról – van szó, amely akár ízletes is lehet: említés ilyen esetekről van ugyan, de viszonylag csekély számban. Ettől, a „táplálkozás” témakörébe tartozó, ritka szokástól eltér az éhínség idején, mindig szükségmegoldásként felbukkanó emberevés (eszkimó példa), illetve a kriminalisztikai esetekként számontartott perverzió.

Kannibál lakoma Tanna szigetén, Új-Hebridák. Olajfestmény, 1886 [kép forrása]

A néprajz, noha mindegyikre ismer több példát, elsődlegesen – végletesen leegyszerűsítve – két okot sorol fel arra, miért eszi meg valaki az embertársát: azért, mert nagyon szereti, vagy azért, mert gyűlöli. Az első a közösségen, legtöbbször a törzsön belüli kannibalizmus valójában a túlvilági létbe vetett hittel és ezen keresztül a temetkezési szokásokkal függ össze: a halott iránti legmélyebb tisztelet és szeretet megnyilvánulása. Az elhunyt elfogyasztása saját szűkebb közössége, rokonai által biztosítja azt, hogy ő, mint ős, folytatja életét az utódokban, illetve a közösség tagjai is megújítják saját életerejüket, átvéve az elhunyt erejét, tapasztalatait.

Mindez megszabott rend szerint lezajló szertartás keretein belül történik, néhol a szertartáson csak az erre méltónak ítélt személyek (főnökök, papok) vehettek részt. A „lakoma” következményeire jó példa a Pápua Új-Guinea Keleti-Felföldjének egyik részén, az Okapa környékén élő fore törzsbeliek körében az 1920-as évektől megjelent kuru vagy nevető halálként emlegetett betegség, amely az idegrendszert támadta meg és egy év leforgása alatt végzett áldozatával. A kassai születésű Carleton Gajdusek professzor kutatásaiból kiderült, hogy a főleg nőket megtámadó kórt egy vírus okozza, s a halottal közeli rokonságban álló nők, akik ettek belőle (elsősorban az agyvelőből) mind el is kapták. Az agyvelő fogyasztása a férfiak számára tabu (tilos) volt, ezért őket nagyobb számban kerülte el a betegség. A „lassú vírus” felfedezéséért Gajdusek doktort később a Nobel-díjjal jutalmazták.

Az ősök tisztelete – túlvilági élet. Preparált koponyák Jerikóból (kb. i.e. 8600) és a Marquesas szigetekről (etnográfiai példa). [kép forrása; kép forrása]

A néprajzkutatók szerint a közösségen belül gyakorolt szertartásos kannibalizmus szinte mindig a földműves népeknél figyelhető meg és az ősök tiszteletén keresztül átvezet a termékenységrítusokhoz (a növények, állatok, emberek szaporodása, újjászületése) majd az istentisztelet egyes formáihoz is. A szentáldozás során az állat vagy akár az ember alakjában megjelent isten húsának elfogyasztása révén a közösség az isteni lényeg részese lett: ezt értelmezték át jóval később s immár bármiféle fizikai áldozat nélkül az istennel való szellemi egyesüléssé. A megszentelt bor és az ostya magunkhoz vétele ennek az áldozatnak a késői leszármazottja.

Az ősök tisztelete – kőbe vésett szabályok. Tiki a Marquesas-szigetekről. [kép forrása]

A kannibalizmus másik fajtája, amikor az ellenséget, tehát a közösségen, törzsön kívül álló fajtársakat ették meg. Ez is többnyire szertartásos körülmények között zajlott, és ilyen esetekben az adott ellenfél erejének átvétele mellett az ellenség tökéletes megsemmisítése volt cél. Néhány népnél a gonosztevőkkel is így bántak el: az igazságszolgáltatás a közösség ellen vétőket az ellenséggel egyenlőkként kezelte.

A Marquesas-szigeteken a régi szép időkben ez a szokás járta: az ellenséget, ha elkapták, az egyébként az élelem tárolására ásott mély gödrökbe zárták – amint ezt egy helyi ismerősöm mondotta: „átlényegítették táplálékká” – majd bizonyos idő elteltével, egy nagy szertartás keretén belül kivették onnan, koponyáját betörve feláldozták s végül közösen elfogyasztották.

Kannibál lakoma. Theodor de Bry metszete, 1557. [kép forrása]

A bevezetőben emlegetett, gondolatébresztőnek szánt kérdések: miért éppen az emberevés az, ami annyira felborzolja a kedélyeket és amelyet a média oly kéjes örömmel tár az emberek elé? Ahhoz képest, hogy valakit – halála után! – megesznek, mennyivel „kíméletesebb” az, amikor valakit – élve – kerékbetörnek, felgyújtanak, eltemetnek, válogatott módszerekkel kínoznak (nem sorolom tovább a rémségeket: bárki olvashat vagy láthat ilyesmit a napi [!] hazai és külföldi hírekben).

Egy ismerősebb forgatókönyv: Jancsi és Juliska egy 1961-es német bélyegen. [kép forrása]

Végül, hogy látszólag szelídebb vizekre evezzünk: mennyivel humánusabb az éveken át tartó lelki terror? Az emberek belefásultak a naponta ismétlődő oktalan pusztítás és pusztulás képeibe. Egy szimpla gyilkosságot a jelek szerint már csak némi újságírói képzelettel, esetleges emberevéssel fűszerezve lehet legkönnyebben és leghatásosabban feltálalni az ilyesmire éhes közönségnek. Ettől még nyugodtan utazhatunk a Marquesas-szigetekre vagy bárhová. Az emberi ostobaság, mint halálos veszély, sajnos mindenütt, – itthon is – előre beszámítandó tényező marad.