Társ az ismeretlenhez
1998 óta
1998 óta
Hogyan lettél az Agra csoportvezetője?
Az Arga szervezett látogatást a Hopp Múzeumba az egyik indiai útjuk előtt, és én vezettem végig a csoportot az „Isten|Nő” című kiállításunkon. A tárlatvezetés elég jól sikerülhetett, mert utána nem sokkal megkerestek Elekék, hogy lenne-e kedvem megismételni az előadást, csak ezúttal Indiában. Természetesen volt, úgyhogy néhány hónappal később már a kalkuttai Kálí-templomban mesélhettem a félelmetes istennő kultuszának zaftos részleteiről.
Mi az, amit a legjobban szeretsz a csoportvezetői munkádban?
Hogy megoszthatom a lelkesedésemet másokkal. Számomra minden út egy kaland, amihez érdeklődő és lelkes társakat kapok. Nagyon élvezem, mikor mesélhetek azokról a dolgokról, amiket szeretek. És ha csak egy kicsit is átadhatok abból az őszinte lelkesedésből, amit az utak során érzek, akkor már sikeresnek könyvelhetem el a működésem.
Mi volt a legnagyobb utazással kapcsolatos élményed?
Természetesen megszámlálhatatlan élményben van része az embernek utazás közben. Nekem mégis a legfontosabbak az új ismeretségek, az útitársakkal megosztott pillanatok. A közös pálinkázás egy élménydús nap után tökéletes befejezése a napnak, amitől igazán értékessé válik számomra egy út.
Csoportvezetőként mi volt a legfurcsább vagy legviccesebb helyzet, amit átéltél?
Indiában a legtöbb helyzet furcsa, vagy a maga módján ironikusan vicces. Csoportvezetőként az a dolgom, hogy ezeket a pillanatokat mindenki inkább pozitívan értékelje és a szép emlékei között őrizze. Még akkor is, ha rajtunk kívülálló forrásból erednek a különös helyzetek, legyen az az időjárás, egy törölt repülőjárat, vagy egy ünnep, ami miatt napokig nem tudunk pénzt váltani.
Mi az az egy dolog, amit mindig magaddal viszel, ami nélkül semmiképp nem kelnél útra?
A tárgyi dolgokat mindig be lehet szerezni, de egy jó hátizsák és egy strapabíró szandál nélkül nem jutnék messzire Indiában. De a legfontosabb, hogy kellő nyitottsággal, lelkesedéssel és a kalandvággyal szereljük fel magunkat, mert Dél-Ázsia váratlan kihívásait így lehet a legjobban pozitív élménnyé formálni.
Mi jut először eszedbe, mikor azt hallod „a legszebb hely a földön”?
A Himalája. A kultúra és a természet találkozása mindig gyönyörűséggel tölt el. Indiában és Bhutánban is nagyon sok ilyen helyet találni. Számomra mégis a legszebb és életem egyik legnagyobb katarzisa a Ki gompa tetejéről végigtekinteni a Spiti-völgyön, miközben a kolostor buddhista szerzeteseinek recitálása vibrál a levegőben.
És amikor azt, hogy „a legsokszínűbb”?
Ez könnyű: Rádzsaszthán, India. Mikor az ember Dzsódhpur erődjéből lenéz a kék városra, majd lesétál a nyüzsgő piacra, ahol a szebbnél-szebb turbánokban sürögnek az emberek, díszes szarvú tehenek, végtelen mennyiségű színes fűszer és ember vesz körül. És ezt a sokszínűséget nem csak szemünk, hanem az összes érzékszervünk érzékeli. Rádzsaszthán egy igazi mesevilág.
Van-e olyan hely a világon, ahová még nem jutottál el, de nagyon szeretnél?
A bakancslistám elég hosszú, rajta számos dél- és délkelet-ázsiai helyszínnel. A sor elején a bhutáni Snowman túraútvonal végigküzdése szerepel. Ha félreteszem kicsit a szakmai érdeklődésemet és Ázsia helyett másfelé indulok, akkor biztosan észak felé venném az irányt: jegesmedvére lesnék a Spitzbergákon, eveznék a Yukon folyón, túráznék az alaszkai vadonban.
Mik a kedvenc ételeid a nagyvilág konyháiból?
Számomra a tökéletes étel izgalmas és fűszeres, legyen akár kreol, közel-keleti, vagy mexikói fogás. Természetesen az összes közül az indiai konyha áll hozzám a legközelebb. Ha egy ételt kellene választanom a szubkontinens kimeríthetetlen étlapjáról, akkor az a dél-indiai maszála dószá lenne. A kókusz- és paradicsomszósszal fogyasztott chilis, hagymás krumplival töltött rizspalacsintában minden benne van, amit szeretek.
