Kazahsztán sztyeppéin és sivatagjában töltve gyerekkoromat, az űrhajók mindennapos látványa annyira természetessé vált, hogy sokkal izgalmasabbnak tűntek a földben lévő rejtélyek, így már nagyon korán tudtam, hogy régész leszek. Ugyan az életem úgy alakult, hogy végül Magyarországon kötöttem ki, s jelenleg a magyar középkor kutatásával foglalkozom, de a gyerekkori álom annyiban mégis megvalósult, hogy több éves projekt keretében Kazahsztánban is végezhettem kutatásokat. A Közép- és Belső-Ázsián átvezető Selyemút rejtett kincseit szívesen fedem fel az AGRA-csoportok utasainak is. Közép-Ázsiából az ott élő sokféle nép mindennapi élete, szokásaik és kultúrájuk foglalkoztat elsősorban, a történelem bármely korszakában. Rendkívül izgalmas szembesülni a már ezer éve nem létező országok és közösségek szinte kézzel tapinthatóan élő hagyományaival olyan ősi városokban, mint Khiva, Bukhara vagy Szamarkand. A sivatagok homokjában elvesző hatalmas romvárosok pedig maguk a megszilárdult történelem, falaikkal és épületmaradványaikkal emlékeztetve létezésük utolsó eseményeire.
Hogyan lettél az Agra csoportvezetője?
Király Attila ajánlására jelentkeztem.
Mi az, amit a legjobban szeretsz a csoportvezetői munkádban?
Megosztani a tudásom másokkal, látni az utasok arcán a lelkesedést, a rácsodálkozást, a különleges helyek és kultúrák megismerésének örömét; érezni, hogy az, ami számomra ezeken a helyeken fontos és különleges, azt át tudom adni, át tudom éreztetni másokkal is. És mindezek mellett nagyon élvezem, hogy minden úton új, különleges emberekkel ismerkedem meg, s minden utamon tőlük is nagyon sokat tanulhatok.
Mi volt a legnagyobb utazással kapcsolatos élményed?
Talán éppen a mindennapi munkámhoz kapcsolódik a legkülönlegesebb élményem, s nem is kellett messzire utazni hozzá, mindössze át a határon, Szlovákiába. Ott van egy kedvenc ásatásom, Csábrág várában. Az egyik legkorábbi odaút során rettenetes időben kellett mennünk: borús, felhős, szeles időjárás kísért. A dimbes-dombos utakon nem tudtunk elég gyorsan menni, ráadásul még majdnem fél órát egy leharcolt terepjárón kellett az erdőn keresztül zötykölődni úgy, le ne essenek az utánfutóról a csomagok. Csábrág vára mélyen bent van az erdőben, semmilyen lakott település nem látható onnan, így mire megérkeztünk, már ránk borult a sötétség. A vár kaputornyában volt a szállásunk. Amikor végre kipakoltunk, beköltöztünk, fáradtan, megázva felmentünk a torony tetejére – és ekkor leszakadt az ég, olyan villámlással és dörgéssel, mintha akkor kezdték volna ostromolni a várat. Viszont a villámok fényénél, fekete fellegekkel felettünk, ködfoltos, zúgó erdős tájjal alattunk, és a hatalmas romos vár feketéllő sziluettjével mögöttünk – a látvány és az élmény felejthetetlen volt!
Csoportvezetőként mi volt a legfurcsább vagy legviccesebb helyzet, amit átéltél?
Igazából nem vicces, sőt, kifejezetten nem vicces, hanem elég ijesztő helyzet most jut eszembe. Amikor még vízum kellett Üzbegisztánba, az egész csoportnak közös vízumlapja volt, s azt a hotelben az esti bejelentkezésnél le is adtam, hogy felvegyék az adatokat. Mindenki szépet elment aludni, másnap reggel viszont a vízumlap nem volt meg (anélkül viszont a további szállásokon és a hazautazásnál komoly gond lehetett volna). A recepciós teljes meggyőződéssel állította, hogy visszaadta nekünk – én meg tudtam, hogy ez kizárt, mert nem volt nálunk. A végén már a recepciós, a tulajdonos velem együtt a recepció minden bútorának minden négyzetmilliméterét átvizsgáltuk – eredménytelenül. Már tényleg kezdtem ideges lenni és a pótmegoldásokon gondolkodni, mert az összes utas a csomagjain ült és úrrá lett rajtuk is az ijedtség. Végül kinyomoztattam a tulajdonossal, hogy a vízum leadásának pillanatától kezdve kik fordultak meg ott – és jött is megoldás, csak egy taxit kellett megvárni a tulajdonos érettségiző lányával. Kiderült, hogy az este folyamán a recepciósnak el kellett szaladni valami ügyben egy órára, s addig a tulajdonos lányát ültették a recepcióra, aki hatalmas papírkupacot hozott magával, tanulnivalónak. Amikor pedig hazament, sikeresen összefogta a jegyzeteit az asztalon lévő papírokkal… Így utólag, persze, vicces.
Mi az az egy dolog, amit mindig magaddal viszel, ami nélkül semmiképp nem kelnél útra?
A kötelező felszerelésen kívül (útlevél meg ilyesmik) – nincs ilyen, nincs olyan tárgy, amely mindenhová elkísért volna. Túl sok mindent hagytam már el az utazások során, így nincs semmi ilyesmi.
Mi jut először eszedbe, mikor azt hallod „a legszebb hely a földön”?
Ha eltekintek az ásatási helyszíneimtől, melyek közül nagyon sok szorosan a szívemhez nőtt, és amelyek nem ritkán kifejezetten fantasztikus helyek – két helyszín az, ahová bármikor útra kelnék: Bagan romvárosa Myanmarban vagy Karakisztak völgye Dél-Kazahsztánban.
És amikor azt, hogy „a legsokszínűbb”?
Természetesen Üzbegisztán, most nem akarok reklámot mondani, de azért Kizil-kum sivatagjával, Zeravsán hegyeivel és Fergána völgyeivel már természetében is rendkívül sokszínű, pedig a városokat még csak el sem kezdtem sorolni… Bár kulturális szempontból azért Myanmar is felveszi vele a versenyt: ennyi alig ismert nép és hagyomány viszonylag kis területen kevés helyen maradt meg (kevés olyan helyen, ahol már jártam).
Van-e olyan hely a világon, ahová még nem jutottál el, de nagyon szeretnél?
Talán csalódást okozok, de ezek a helyek főleg Európában vannak (Szardínia, Szicília, Pireneusok – bár itt jártam, de még nem láttam mindent, Bretagne). Kevésbé látom esélyesnek, de régi álmaim közé tartozik még Kelet-Törökország
Mik a kedvenc ételeid a nagyvilág konyháiból?
A származásom eléggé meghatározza az ízlésemet, leginkább a gyerekkori ízekre vágyom mindig, többek között az üzbég konyha legfontosabb fogásaira: plov (máshol piláfként ismert), annak is taskenti vagy khivai változata, manti (húsgombóc tésztában), természetesen pilmenyi (orosz típusú ravioli) és bármikor bármekkora mennyiségben: palacsinta, lehetőleg túróval töltve és sok házitejföllel.
Az egyetem elvégzése óta számos különböző helyszínen dolgozhattam a középkori Magyar Királyság egykori területén. A városi feltárások közül Szécsény és Pápa tekinthető izgalmasabbnak, várak közül pedig Drégely, Fülek és Csábrág tartoznak a kedvesebb helyszínek közé. A magyarországi régészetben is az egykori mindennapok anyagi kultúrája, tárgyi emlékei és hagyományai foglalkoztatnak. Nem egy esetben meglepő kapcsolatok és párhuzamok figyelhetők meg a legtávolabbinak tűnő vidékek között. Csábrág egykori szülöttjének, Koháry Jánosnak nyomaira bukkanni Tbilisziben, vagy Vámbéry Ármin leírásait követve Khivában barangolni legalább olyan lebilincselő, mint az eredeti helyszeneken felidézni Almásy György kazahsztáni és kirgizisztáni beszámolóit.
Legfontosabb megjelent írásai
Mordovin M. 2009. Petki István, II. Rákóczi György főudvarmestere. In: Kármán G., Szabó A.P (szerk.), Tanulmányok II. Rákóczi György 1657. évi lengyelországi hadjáratának 350. évfordulójára. Budapest, 373-422.
Mordovin M. 2009. Kazah-magyar régészeti kutatások a Zsetiszu vidékén. Archaeologiai Értesítő 134: 197-215.
Mordovin M. 2011. Szécsény városának kora újkori palánkerődítése. (A szécsényi Pintér-háznál feltárt maradványok alapján). In: Terei Gy., Kovács Gy. (szerk.), Várak nyomában. Tanulmányok a 60 éves Feld István tiszteletére. Budapest, 149-159.
Mordovin, M. 2013. Archeologický výskum komitátneho Hontianskeho hradu. Acta Historica Neosoliensia 16: 6-37.
Mordovin, M. 2014. The Post-Medieval Fortifications of Earth and Timber in Hungary. Château Gaillard 26: 273-282.
Mordovin, M. 2016. Posztó Pápa piacán. Veszprém – Pápa – Budapest
Dr. Mordovin Maxim régész, egyetemi adjunktus, az üzbegisztáni útjaink csoportvezetője egy sokkoló szamarkandi történetet mesél Timur Lenk átkáról és a Gur-i Emír mauzóleumról.