Spanyolország

Azt hihetnénk, a „vén Európa” már nemigen tartogat újat egy sokat látott utazó számára. Mekkora tévedés! Mert az újdonság, a felfedezés varázsa nem is csak azon múlik, mit nézünk, milyen messzire utazunk, hanem azon is, ki nézi a látnivalókat: ki az utazó, és ki a vezető. A rácsodálkozás képessége az, ami megkülönbözteti az utazót a szabványos turistától, ez a képesség pedig belülről fakad. Lehet-e jobb helyet és vezérfonalat kínálni egy ilyen értelemben vett kalandhoz egy országnál, melynek szellemi artériáját egy olyan zarándokút alkotta évszázadokon át, mint az El Caminó-nak is nevezett Szent Jakab-út? Minden turizmus őse ugyanis a zarándoklat: amikor valaki nem megélhetési célból vagy háború miatt, hanem belső indíttatásra utazik. Spanyolországban járva, bármerre vesse is az embert a sors, nehéz kikerülni a Caminót; a mágikus kagyló-szimbólum, amely az óceán partján épült katedrális felé vezérli az utazót, itt is, ott is rendre feltűnik. De mennyi figyelem kell, hogy észrevegyük! Hiszen tálcán kínálja magát – olykor a szó szoros ételmében – megannyi látni- és fölfedeznivaló: Madrid, amelynek szertelen királyi pompája érezteti, hogy évszázadokon át egy olyan birodalom székhelye volt, mely uralma alá hajtotta a fél földgolyót; Córdoba, amelynek régi házai között kanyargó sikátorai mind a középkori zsidó, muszlim és keresztény kultúra egy-egy felejthetetlen útkereszteződése; aztán Granada, a muszlim mennyország e földre plántált képe, finoman faragott oszlopfőivel, titkos kertjeinek sorával – és mindeközben ott zajlanak, örvénylenek körülöttünk a hispán hétköznapok, amelyek mindegyike önmagában is felér egy fiestával.

El camino

az El Caminót járni több mint egyszerű utazás. Zarándokút: áll az útikönyvekben, de ezzel a fogalommal nem biztos, hogy első pillantásra mindenki tud azonosulni. Mégse lapozzunk tovább pusztán ezért! Még a tapasztalt világjárók számára is tartogathat meglepetéseket, váratlan tapasztalatokat Szent Jakab Útja. Egy ilyen, évszázadok óta használt ösvényt járni ugyanis más minőségű utazást jelent: aki vállalkozik rá, azt veheti észre, hogy mintha nem is egy ismerős európai országban járna, hanem egy olyan ismeretlen vidéken, amelyet mintha ő térképezne föl először. Egy ilyen utazáson nem elsősorban a látnivalók a fontosak, noha azokból is akad bőven: a Pireneusok hegyláncai közül aláereszkedni a völgyek, hullámzó síkságok, ódon hangulatú városok, festői falvak és apró tanyák világába, hogy végül egyre türelmetlenebbül keresse szemünk a láthatáron az Óceánt, amelynek közelében a névadó szent gótikus temploma vár: mindez már önmagában is elég indok volna az útnak indulásra. De ennél többről van szó. Mert mit is jelent voltaképpen a zarándokút? Ha a térképre nézünk, tüstént világossá válik, hogy nem is egy ösvényről beszélünk, hanem utak hálózatáról, amelyek, mint a hegyi patakok a folyóba, futnak össze egy fősodorban, hogy végül a tengerhez érkezzenek. Mintha ez is azt jelezné, hogy hányféleképp, hányféle kiindulópontból, mennyiféle különböző szándékkal lehet felkerekedni egy ilyen útra: és a Camino ettől függetlenül mindenki számára tartogat valamit.