A „hegy” szó hallatán valószínűleg szinte mindannyiunknak más és más kép jelenik meg a fejében. Szülőhelyünk, olvasmányélményeink, egy-egy megkapó kép, vagy úti emlék nyomán sokféle asszociációnk támadhat. Kazbegi környékén azonban szinte biztosan mindenki egyre gondol, ha meghallja a grúz მთის (mtis) szót: a Kazbeg 5047 méter magas, hófödte csúcsaira, amit már az ókorban is rendkívülinek, a mítosz nyelvén: Prométheusz láncainak őrzőinek tekintettek.

Az útirányt ezen a vidéken erősen meghatározza az XIX. század hajnalára megépült Grúz Hadiút. Anno ez tette lehetővé az Orosz Birodalomnak, hogy mégis annektálhassa e bevehetetlen hegyvidéki országot, s most nekünk is ez van segítségünkre, hogy – bár épp fordított irányban, és összehasonlíthatatlanul szelídebben – meghódíthassuk a magunk számára e csodálatos tájat. Tbilisziből az Aragvi-folyó lélegzetelállító szépségű völgyén keresztül juthatunk fel a Kaukázus döbbenetes csúcsai felé. Utunk itt is – mint szerte e vidéken – V-VI. századi monostorok mellett-alatt vezet el. Hol csak dombra (Dzsvari monostor), hol viszont sziklákra (Semeba) kell felhágni, hogy az első évezred dereka óta ott élő aszkéták életének emlékeit megtekinthessük. És – lévén a mi utunkat a modern technika már aránylag könnyeddé teszi, annál inkább – elcsodálkozunk, hogy miféle lelki éhség vitte a zord hegyek nyáron amúgy barátságos völgyeinek kedves, közvetlen lakóit arra, hogy azokra a sziklákra felmászva lenyűgöző templomot építsen az Istennek és szűkös menedéket magának. Persze ezt így megérteni kevéssé, utazóként egyelőre csak mély emlékként magunkkal vinni tudjuk; ezért a völgy kellemes langyosában, a teraszon ülve nagyot kortyolunk a forró kávénkból, mielőtt továbbindulunk újabb csodák felé…