A „régiség” fogalma mindig viszonylagos… Tudni persze ezt is tudjuk, de érezni leginkább csak akkor szoktuk, ha útjaink során olyan történelmi tájakra jutunk, ahol ennek mementóit már oly sűrűn veti lábunk elé az út, hogy óhatatlanul meg-megbotlunk bennük. Haghpat és Szanahin monostorai például már-már szinte újnak számítanak, elvégre „csupán” az előző előtti évezred vége felé fogtak hozzá felépítésükhöz. Újak legalábbis, ha Ecsmiadzin V. sz.-i alapítású katedrálisához képest, vagy abban a perspektívában, szemléljük őket, hogy az örmények már Kr.u. 301-ben országuk hivatalos vallásává tették meg a kereszténységet. És mégis, bár monostortól kicsit szokatlan módon a mai napig szinte részét képezik a körülöttük elterülő falvaknak (amennyire e hegyvidék csúcsai között bármi is „terülni” tud) és azok faluközösségeknek, az a bő évezred, aminek néma tanúikén állnak, azért mellbe vágja a mai utazót. A köztük talán meglévő hajdani rivalizálás már csak nyelvi emlék (a ’szanahin’ kifejezés jelentése: „régebbi, mint amaz”).

Valamikor a 970-es években, III. „Irgalmas” Asot király uralkodása alatt fogtak hozzá felépítésükhöz az örmény hegyvidék magas ormain (amikor a távoli Kárpátok között épp formálódó új államban történetesen egy Géza nevű fejedelem uralkodott), hogy azután még a XIII. századig kisebb-nagyobb hozzáépítésekkel bővítsék, esetleg kereszteskövek (khachkarok) felállításával díszítsék tovább őket. S azóta állnak. Dacára földrengéseknek, történelmi viharoknak, szerzetesgenerációk születésének és kihalásának, állnak, s mint öreg, mohaszakállú szerzetesek a hajnali istentisztelet alatt az olvasójukat, számlálják a lepergő évszázadokat.