Baalbek monumentális romjai

Az egykori Héliopolisz, a „Nap városa” környékén, valahogy mindig kicsit sűrűbb a levegő… Talán az ősi, már-már a talajba ivódott (vagy éppen hogy onnan újra és újra feltörő) pogányság szelleme teszi, vagy a síita vezetők szigorú tekintetű képei, amik az amúgy csupa mosoly járókelők között néznek le ránk a lámpaoszlopokról, mióta csak a völgy mesésen termékeny vidékére értünk? Vagy egyszerűen csak a megilletődöttség, amit egy romjaiban is elképesztően monumentális, sokezer éves kultuszhelyre lépve érez az ember? Vagy mindezek egyszerre?

Bármi is okozza, de egy én is elcsendesedek, és már-már áhítatos tisztelet vesz erőt rajtam, amikor a „Bekaa völgy urának” hatalmas kapuihoz, és hozzájuk vezető lépcsőkhöz érek.

Baalbek néhány kisebb oszlopánál (2019). Fotó: Parlagi Gáspár.

Egészen rendkívüliek a méretek. Más érzés olvasni a rendszerszerűen beépített sok 400 és a rendkívülinek számító három 1000 tonnás kőről, és más 1800 évvel az épület felavatása után is a helyükre beemelve látni őket. Sokszor koptatjuk talán jogalap nélkül az „építészeti csoda” kifejezést – de itt ez is új értelmet nyer számomra.

Rejtély, hogy a rómaiak miért itt, Levante kissé eldugott völgyében emelték a Iuppiternek valaha épült legnagyobb templomot magába foglaló komplexumot, de tény, hogy évezredekre szólóan meghatározót alkottak. (Még a „nagy keresztény építtető” Iustinianus császárnak is innen kellett Konstantinápolyba vitetnie az oszlopokat, hogy a Megfeszített dicsőségére épülő Hagia Szophia biztosan lepipálhassa a Mennydörgő itteni templomát.

Saját, keresztény kultúrámban mindig ellentmondásos érzéseim vannak a grandiozitással lenyűgözni kívánó templomokkal (valahogy a magát kiüresítő, és az emberekért a halált és alvilági alászállásig elfogadásáig megalázó isteni személyt könnyebben fedezem fel a kis barlangkápolnákban, mint a birodalmi – vagy akár nemzeti – pantheonokban), de itt mégsem tudok betelni vele. Eltévedni lehetetlen, mert az egész építmény oly tudatosan a központi szentélyekre fókuszálja a figyelmet, de mégis órákat lehet fényképezőgéppel a kezünkben bóklászni, és a harmincméteres oszlopokon álló kőtartók monumentális frízeitől az udvar falain fellelhető tenyérnyi faragványok tökéletességére is rácsodálkozni.

Mire a sors különös szeszélyéből a legépebben ránk maradt római templomból, Bacchus szentélyéből is visszatérek a nagy udvarba, már alkonyba hajlik a kora tavaszi nap. Ahogy pár percre leülök , s a Iupitter templon lépcsőjén hátamat az egyik rég leomlott oszlopfő gigászi faragványának vetem, arra gondolok, hogy – Libanon többi csodáját sem feledve – csak ezért az egy helyért is megérte volna útra kelnem Magyarországról….

És ekkor teljesen értem, hogy miért varázsolta el Csontváryt is cédrusok földje; és azt is, hogy sok, részben itt készült zseniális alkotása közül, mégis az erről a templomról festett képét tartotta legfőbb művének: valószínűleg nem csupán a festmény, de az ide kötődő élmény elementáris ereje miatt. 

„És megfestette a világnak méreteiben egyik legnagyobb, saját, mindinkább befelé forduló értékítéletében pedig a világ legnagyobb festményét, melynek bizarrnak tetsző, addig sohasem látott színei annyi vitára és gúnyra adtak alkalmat itthon. Pedig ezek a színek ott vannak a Libanon rózsásba látszó hegyláncán, az alkonyat felé kocogó Napnak az égre varázsolt színjátékában.”

(Rockenbauer Pál: Szívességből a mediterránban – részlet)