A Hold Völgyeként is ismert Wadi Rum sivataga nem csupán a Világörökségi helyszínek között szerepel, de a tudományos-fantasztikus filmek készítőinek listáján is első helyen áll, amikor a Mars vagy valamely távoli, elképzet bolygó felszínén játszódó történethez keresnek ideális helyszínt. Lassan porló, vörös homokkőformációi, a közöttük vándorló homokdűnék, szélformálta tanúhegyei valóban földönkívüli hangulatot kölcsönöznek a vidéknek.

Mi elsősorban mégsem a Mentőexpedíció, a Prometheus vagy a Zsivány Egyes rajongóiként érkezünk e páratlan tájra – bár kétségtelenül sajátos és bennfentes élmény azután újranézni ezeket a filmeket, hogy már jártunk ott, – hanem az egyedi hangulatra, a kalandra és a szépségre szomjazó utazóként vesszük errefelé az irányt terepjáróinkkal.

Az egykor a Nabateusok kravánok uralta vidék század eleji hangulata Arábiai Lawrence műveiben is elénk tárul, s hangulata, vad romantikáját illetően azóta mit sem változott:

„Rumm felé lovagoltunk, a beni atijék északi vizei felé; ez a hely felkavarta a képzeletemet, mert még a csöppet sem szentimentális hoveitátok is azt mondták róla, hogy nagyon bájos… Amint továbbhaladtunk, a bokrok sűrű berkekké csoportosultak, amelyeknek levelei annál zöldebbnek tűntek, minél tisztább volt alattuk a finom, piros homoktalaj, a felkapaszkodás egyre könnyebb lett, a völgy zárt, ferde síkká vált. Jobb oldalt nagyobbak és töredezettebbek lettek a hegyek; szép ellentétben a másik oldallal, amely egyetlen tömör vörös bástyaként meredezett. Egyre közelebb értek egymáshoz, amíg már csak három mérföld választotta el őket, aztán fokozatosan feltornyosultak, amíg párhuzamos csúcsaik már legalább háromszáz méterrel voltak fölöttünk, és úgy vonultak, mint egy utcasor, mérföldeken át.

Arábiai Lawrence nyomában – Wadi Rum. Fotó: Agra archívum.

A csúcsokat koronázó kupolák nem voltak olyan melegpirosak, mint a hegy teste, inkább szürkék és sekélyek. Ők adták meg ennek az ellenállhatatlan helynek a bizánci építkezéshez való, szinte elképzelhetetlen hasonlatosságát. Hosszában és szélességében elvesztek volna az arab hadseregek, falai közt pedig akár egy repülőraj is átrepülhetett volna zárt kötelékben. A mi kis karavánunk magába szállt, és halálos csöndben haladt, félve és szégyellve a kicsinységét ezeknek a megdöbbentő hegyeknek a jelenlétében.

Az órák során a perspektíva egyre tágult, és egyre nagyszerűbb lett, aztán egy hasadék jobb felől a szikla oldalában új csodát nyitott meg előttünk. A hasadék mintegy háromszáz méter széles rés volt a falban, és egy ovális formájú, az elején sekély, jobbról és balról hosszasan emelkedő amfiteátrumba vezetett. A falai meredekek voltak, mint Rumm minden sziklafala, de nagyobbaknak tűntek, mert a mélyedés egy fölötte uralkodó dombnak pontosan a szívében feküdt, és így kicsisége hatalmasnak tüntette fel a magaslatokat, melyek bekerítették.”

(Arábiai Lawrence: Lázadás a sivatagban – részlet)

Miután pedig mi is megtérünk a sziklahidak, vízmosások, víznyerőhelyek és kilátópontok között tett utazásunkból, a hely valódi lakosai, a beduinok vendégszeretetét élvezzük majd egyszerű, ám praktikus sátortáborukban. Más dolgunk sem lesz, mint egy igazi sivatagi lakoma után kiülni a fekete bársony égbolt alá, s nézni, mint folyik el fölöttünk láthatártól láthatárig a Tejút milliárdnyi sziporkázó csillaga…