Fejezet a “Szent városok, szent körzetek Nyugat-Tibettől Etiópiáig” című könyvből. (Agra könyvek 1., L’Harmattan Kiadó 2011)
Turistáknak viszonylag könnyű feljutni manapság a Templomhegyre. Végig kell állni, persze, sokszor rekkenő hőségben a várakozók hosszú sorát, egy esetlen és csúf rámpán araszolva előre, az érdeklődést azonban mindig felkelti valami. Kezdetben a komor héber és angol bilingvis feliratok, melyek figyelmeztetik a zsidó látogatókat arra, hogy rituális okokból tilos számukra a felmenetel, hiszen nem tudhatják pontosan, hol állt hajdan a Szentek Szentje, amelynek területét szentségtörés volna lábukkal érinteniük. Majd valami látszólag profánabb: a rámpa árnyékában hűsölő, tarka-barka izraeli katonalányok vonzzák a tekinteteket, a zuhatagos-vörös hajjal koszorúzott askenázi hófehérkétől kezdve az ébenfekete falasáig a modern zsidó állam minden színárnyalata fellelhető itt, amint gépfegyvereikre támaszkodnak, s száll az égbe gyöngyöző kacagásuk.
Az a bizonyos gyöngyöző kacagás – Nemessányi Attila képe
Fönnebb aztán, mikor a Siratófal előtti térségen nyüzsgő tömeg már csak hangyabolynak látszik, s egyre közelebb kerül a világjáró magához a Falhoz, inkább a kőtömbök vonják magukra a figyelmet. A roppant szikladarabok, melyek gondosan faragva támasztják meg, óvják s vigyázzák azt a térséget, ahol — zivataros történelme ellenére — évezredek óta állni látszik az idő.
Ritka pillanat a Siratófal előtt – Nemessányi Attila képe
Keresztülhaladván végül a Báb al-Mughrabi-n, a Marokkóiak Kapuján, s belépve a szent körzetbe, egy ideig még bárki megmaradhat turistának. Az Al-Aksza felé haladva monumentális, korinthoszi és keresztes oszlopfők állnak jobbról sorfalat; a Hadrianus által a Forumon emelt Capitoliumi Juppiter templomának díszeitől a templomosok palotájának maradványaiig küzdelmes évszázadok tanúiként. Halott kövek, az alkotóerő és a vallási türelmetlenség hol kényszeresen buja, hol pedig precízen jólfésült fattyúgyermekei. Korszakolhatók, elemezhetők, fényképezhetők, turisztikailag archiválhatók. Az Al-Aksza — a „Legtávolabbi” Mecset — már nem az. És még kevésbé az a Szikladóm, a Kubbat asz-Szakra, ami, mihelyt hátat fordít a vándor az Al-Akszának, szinte magába szippantja.
A déli fal felett trónoló Al-Aksza mecset – Xeravits Géza képe
Történeti adatok és vallási hagyományok évezredes kultikus múlttal ruházzák fel a Templomhegy központi területét. Már az Ószövetség arról beszél, hogy ez volt a hely, ahol Ábrahámot próbára tette Istene, arra kérve, hogy egyszülött fiát, az ígéret gyermekét áldozza föl neki. A történet a zsidó identitás és istenkapcsolat egyik hangsúlyos szimbólumává vált; már a késő-antik zsinagógák díszítőművészei kiemelt helyen ábrázolták az eseményt mozaik- és falkép-ciklusaikon. Ez volt aztán az a hely, ahol az államukat megszilárdító zsidók a Kr.e. első évezred elején templomot építettek az Örökkévalónak, amely néhány évszázad múlva az áldozati istentisztelet egyetlen legitim színterévé alakult át; olyan hellyé, ahol az Istennel való kapcsolattartás legsajátosabb, legmélyebb módon fejeződhetett ki. Nem véletlen, hogy amikor Nabukodonozor hadai lerombolták ezt a szentélyt, még az állam megszüntetésénél is nagyobb krízist okoztak a júdai zsidó közösségnek. S mi sem természetesebb, hogy a babiloni száműzetés végeztével a próféták egyetlen üzenete a templom újjáépítésének sürgetése volt. Nem is tekintették lezártnak a fogságot mindaddig, míg Kr.e. 515-ben az újjáépített szentélyt fel nem szentelték; azt a szentélyt, amely innentől kezdve hosszú évszázadokig — sőt, egyes csoportoknak mindmáig — a zsidóság központi szimbólumává, szellemi centrumává lett.
Generációk – Nemessányi Attila képe
Amikor néhány évtizeddel Krisztus születése előtt Heródes, ez a kétarcú személyiség megszerezte az uralmat Júdea felett, egészen addig nem érezhette teljesen legitimnek hatalmát, amíg az addigra meglehetősen megkopott épületet fényes pompával nem renováltatta. Josephus Flavius, a híres zsidó történetíró, amikor jó egy évszázad múlva visszaemlékezik az általa szívből megvetett Heródes idejére, a templom helyreállításához érve félreteszi minden ellenérzését, és olyan legendákat sző be történeti művébe, amely Heródest az első templomépítést megszervező nagy uralkodóhoz, Dávidhoz hasonlítja. A templom jóvoltából így — ha csak néhány bekezdés erejéig is — még Heródesnek, ennek a véreskezű pszichopatának az alakjából is felfénylik az ideális uralkodó eszményi képe. Hiszen a zsidó templomért, Jeruzsálem ékéért, a föld köldökéért buzgólkodott…
A Templomhegy, ahogyan egykoron tündökölt – Nemessányi Attila képe
A Templom vakítóbban ragyogott, mint valaha. Az Újszövetség olvasója könnyen átérzi az egyszerű galileai halászok döbbent bámulatát, ahogy e csoda mellett eltörpülve rebegik: „nézd, mekkora kövek és mekkora épületek…!” — de átérezheti azt a feszültséget is, amit Jézus komor válasza kelthetett erre a felfokozott lelkesültségre: „nem marad itt kő kövön, amit le ne rombolnának.” S Jézusnak, népe prófétájának e jövendölése elkerülhetetlenül beteljesedett. A zsidók lázongásait egyre nehezebben toleráló Róma először a Templomot rombolja le — Titusz római diadalívén a turisták máig leginkább a zsákmányul vitt menóra, a hétkarú gyertyatartó ábrázolását keresgetik buzgalommal —, majd Hadrianus azt is megtiltja, hogy zsidók egyáltalán a város területére betegyék lábukat. Jól bevett szokás szerint még a nevét is megváltoztatja, így lesz Jeruzsálemből Aelia Capitolina, ahol az elmúlt évezred spirituális jelentőségére látszólag semmi nem emlékeztet.
Hommage a Csontváry – Xeravits Géza képe
A negyedik századdal a Birodalom urává váló kereszténység érdeklődését nem kelti fel különösképpen a Templomhegy. Egy monostort és templomot építenek ugyan ide, ám a keresztény Jeruzsálem szellemi központját másutt — Krisztus halálának és feltámadásának helyén — jelölik ki. Midőn Omár, a második kalifa, 638-ban győzedelmesen bevonul Jeruzsálembe, és Szophroniosz pátriárka felvezeti őt a hegyre, nem talál ott mást, mint gondozatlan szemétdombot. Ez a legenda szerint annyira felbőszítette az uralkodót, hogy az agg pátriárkát — akivel egyébiránt tiszteletteljes viszonyt ápolt — legott arra kényszerítette, hogy négykézlábra ereszkedve, saját kezével kezdje el a szent hely megtisztítását. Akárhogyan történt is, a kalifa felháborodása érthető. Az iszlám szemében a Templomhegy ugyanis nem a felülmúlt zsidóságot jelképezte, mint a keresztényeknek, hanem az isteni jelenlét kontinuitásának szimbóluma volt, Mózestől kezdődően Mohammedig. Ne feledjük: a Próféta eredetileg Jeruzsálemet határozta meg a kibla irányaként, amely felé leborulva kell a hívőnek imádságát végeznie, s csak később döntött Mekka javára. A Korán 17. szúrája beszámol Mohammed „éjszakai utazásáról”, az iszra wa-miradzsról is, aminek során Allah a „legtávolabbi (al-aksza) mecsetbe” repítette őt Mekkából majd vissza, még ugyanazon éjjelen. Az ezt a történetet értelmező hadíszok szerint Mohammed ezen az éjszakán a burák hátán éppenséggel Jeruzsálembe repült, hogy csatlakozzék a korábbi nagy próféták, Ádám, Mózes és Jézus imájához. S bár a tudósok vitatják, hogy mikor kapcsolták össze Jeruzsálemet az éjszakai utazással, az mindenesetre kétségtelen: fél évszázaddal azután, hogy Omár meghódította Jeruzsálemet, a Templomhegyen nem csak az Al-Aksza mecset állt már, hanem az Abd al-Malik kalifa által felépíttetett, aranykupolájú Szikladóm is.
A haram kupolája - Jeruzsálem egyik jelképe
Mi volt a Szikladóm építésének ideológiai háttere? Kétségkívül fontos lehetett az üdvtörténeti kapcsolat Ábrahám áldozatának sziklájával, mely a kupola alatt fekszik, s persze az sem elhanyagolható, hogy ezen a helyen állhatott a salamoni templom. Az építmény formája, mérete és bizonyos feliratai azonban másra utalnak. Építészeti szempontból a Szikladóm ugyanis nem tipikusan muszlim, sokkal inkább bizánci keresztény templomokra utal. Kupolája pedig éppenséggel úgy lett méretezve, hogy felülmúlja a Szent Sír bazilikát koronázó kupolákat. Mi több, kalligrafikus feliratai közül néhány kifejezetten a keresztényeket szólítja meg, s az iszlám szigorú monoteizmusát állítja szembe a jézusi tanításon alapuló, a Szent Háromságba vetett hittel. A Szikladóm ezek szerint programadó és önazonosságot kifejező építmény — a muszlim Jeruzsálem szimbóluma, s útmutató a könyv más népeinek, elsőrenden a kereszténységnek, hogy számukra is nyilvánvaló legyen: az iszlám az, amelyben az isteni kijelentés a legmagasztosabb módon teljesedett be…
Tegyük gyorsan hozzá: a kereszténység persze nem azért lett azzá, amivé, hogy az effajta propagandától különösképpen meghatódjon. Kialakulásától az Omajjádok idejéig sikeresen élt már túl számos külső elnyomatást és belső vihart, Palesztina földjén pedig évszázadok óta tündöklő fényben ragyogott az Üdvözítő monumentális műalkotásokba metszett emlékezete. Konstantin megtérése után a passió központi helyszínének területe fölé emelt Aphrodité-templomot hamarosan porig rombolták, s még a császár életében olyan bazilikát emeltek fölé, amit már az első, írásaikból is ismert keresztény zarándokok csodálattól elfúló hangon emlegettek.
Etióp szerzetesek a Szent Sír Bazilikában. Nemessányi Attila képe
Az utazó, miután elhagyta a Templomhegyet a Báb al-Kattanin, a Pamutkereskedők Kapuja pazar mamluk-kori épületegyüttesén keresztül, az Óváros arab negyedének sikátoraiban egy másfajta, sokkalta profánabb, de a Haramhoz hasonlóan életteli nyüzsgés körhintájába kerül. Pihenésképpen talán megáll az El-Wad utca egyik teázójában, ahol az angol és jordániai uralkodók képmásai mellett az ifjú Papp Laci is rávillantja félmosolyát boksz-kesztyűi mögül a falról, s a fűszeres tea és a zsongító nargile egy másfajta létmódba röpíti kis időre. Ha pedig nekiindul végre, s tán három utcasarkot elhagyva keresztezi a Szuk Khan ez-Zeit forgatagát, egy látszólag kihalt lépcsőn át a Szent Sír templomának tetejére jut, ahol derűs kedélyű etióp szerzetesek őrzik rendíthetetlen nyugalommal a szent hely ama csöppnyi szegletét, mit a vallási status quo nekik juttatott a Bazilikának nagyobb testvéreiktől féltékenyen felügyelt központi tere mellékén. Nem lázonganak, megszokhatták már az évezredek alatt, hogy a kereszténység peremterületeit népesítik be…
Maga a Bazilika olyan, mint a Templomhegy; idő kell a látogatónak, mire zarándokká válik benne — ám ha ez megtörtént, már nem menekülhet. A Szent Sír első látásra valójában az Óváros modellje: ezúttal szakrális terek áttekinthetetlennek tűnő kavalkádja, s a legkülönfélébb emberek színes forgataga szédíti a megérkezőt. Először valószínűleg mindenkinek topográfiai problémái támadnak; még jó, hogy a bejárattal szemben vagy kétszáz év óta mindjárt ott az illatos szerekkel folyamatosan locsolt, hűs kenetkő, amely mellé borulva meglassúdhat kissé a vándor zakatoló elméje s lelke. Ez a templom igazán az a hely, ahol várni kell arra, hogy lelkünk utolérje testünket — s az idő múltával talán le is körözze azt… Elhagyva a kenetkövet, Jézus holtteste bebalzsamozásának emlékhelyét, jobbra a Golgota kápolnája felé, míg balra a Szent Sírt magába foglaló Anasztasziszba vezet az út. A hagyományosabb zarándokok a passió állomásainak sorrendjét követve állják ki a Kelet-Európa felszabadulása óta egyre nagyobb tömegekben érkező ortodox hívők sokszor órás hosszúságú sorait; mások rögvest az Anasztaszisz felé veszik az irányt. A hatalmas kupola félhomályában, a zarándokok lüktető tömege közepén ott a Sírt magában rejtő Aedicula, az Építmény, melynek méhében a feltámadás misztériuma megszületett Kr. u. 33 tavaszán. Ez az a hely, ahol mindenki izgatott, de senki sem siet. A zarándok általában türelmesen vár sorára az Aediculát körülvevő kordonok útvesztőjében, míg végre a két ajtónálló szerzetes, egy torzonborz ortodox és egy nett franciskánus ötödmagával be nem bocsátja a márvány ajtón. Egy szűk térbe jut, ahonnan tovább léphet magába a Sírba. A Sír bejárata olyan alacsony, hogy oda csak mélyen meghajolva lehet belépni; sursum corda — de a szív felemeléséhez a termet megalázásának kell párosulnia. Az Aedicula benseje visszafogottan díszített. Itt a csönd az, ami a legtöbb információt adja. A Rotundában átélt nyüzsgés tompa morajának emléke sincsen; a zarándok — még ha negyedmagával térdel is a sziklasír asztallapjához — egyedül van a misztérium szívében. Aztán, ahogy telik az a röpke perc, amit a várakozók ezreit figyelembe vevő jólneveltség enged, már nincs egyedül. Különös érzés. Jó lenne elfelejteni, hogy mások is várnak odakint; jó lenne neveletlennek lenni kissé. Jó lenne, ha egy szemvillanásra is, de újból lepecsétlődne a Sír, csak velem… Aztán az előírt rendben kimegy mindenki, s a Sírban bent nem marad semmi változatlan, csak az a megfoghatatlan Jelenlét, amely csendesen ugyan, de mindenkit megszólít; kívül pedig a zarándok, aki nem lehet közömbös többé.
A Szent Sír bejárata. Nemessányi Attila képe
Kilépve a Sírból rögvest feltárul a templom hosszanti tere, amelyet eddig jórészt elrejtettek a 19. században, statikai okokból felhúzott belső falazatok. Nagy Konstantin valószínűleg értetlenül forgatná manapság itt bikanyakán ülő kicsiny fejét: az évszázadok során a bazilika apszisa a hajó keleti végéről a nyugatiba került át. A konstantini szentély az akkor még egy átrium mögötti, elkülönített épületben álló Szent Sír irányában szerveződött. A jelenlegi térelrendezés a keresztesek építőművészetét dicséri, akik — miután a város elfoglalását követően felébredtek első, vértől ittas álmukból — kiemelt jelentőséget tulajdonítottak a templom újjáépítésének. Valljuk be: akkoriban ez éppen rá is fért. Omár ötödfélszáz évvel korábban hódította meg az iszlámnak Jeruzsálemet. Szophroniosz pátriárka még a kínos emlékű templomhegyi látogatást megelőzően fogadta a kalifát a bazilikában, hogy a keresztények és szentélyeik helyzetét rendezzék az új politikai és vallási viszonyok közepette, s felajánlotta neki, ha úgy tetszik, mondjon el ott egy imádságot. A legenda szerint ezt Omár azzal utasította vissza, hogy nem kíván precedenst teremteni imájával, nehogy későbbi követői mecsetté alakítsák át a bazilikát. Így aztán a találkozó után inkább a Szent Sír udvarának szegletében imádkozott — Szalah ad-Din fia a 12. század legvégén ennek emlékére építi föl itt az Omár-mecsetet. A keresztények ezután hosszú ideig viszonylag zavartalanul használhatták a Szent Sírt, egészen addig, míg a fatimida Al-Hakim kalifa 1009-ben kevés híján az egész épületet le nem rombolta. S hiába ölt jelentős pénzösszeget később a felújításba Monomakhosz Konstantin — aki a Nyitraivánkán előkerült bámulatos zománcozott koronát küldte Magyarországra —, a keresztesek megérkezésükkor nem találtak itt mást, mint romokat és néhány, egymástól függetlenül álló, kicsinyke kápolnát… Az izajási csőszkunyhót az uborkaföldön.
Egy szó mint száz: a keresztesek, miután kedvükre kimészárolták magukat, építkezni kezdtek, és a Szent Sír negyven évvel azelőtt, hogy a Város végleg elvész majd a keresztények számára, elnyerte azt a formáját, amelyben a mai napig alámerülhet a fennvalókat kereső zarándok. S mielőtt elhagynánk a világ e zavarba ejtő csodáját, egy pillanatra álljunk még meg a katholikonban. Az aranyló kupolán trónoló Pantokrátor alatt a márványpadlón egy nagy és szépen díszített, ugyancsak márvány kehelyben gömbölydedre csiszolt kődarabba botlunk. Ez az omphalosz, a Föld Köldöke, azaz középpontja — nem pusztán spirituális értelemben, hanem fizikai dimenzióit tekintve is. Ezt az eredetileg Delphire vonatkoztatott görög elképzelést a hellenizálódó zsidóság örömmel vette át, és alkalmazta az Örökkévaló önkijelentésének par excellence helyére, s egészen természetesen kapott helyet a keresztény gondolkozásban is. Az Egyház számára azonban az axis mundit nem a Templomhegy közepén fekvő Alapkő szimbolizálta, hanem a titkok titka szívének emlékezetét őriző Szent Sír — a legmagasztosabb misztérium: a Feltámadás tanúja. Középkori térképek és leírások Sevillai Szent Izidor óta előszeretettel ábrázolták az oikumenét, az orbis terrarumot olyan korongként, amelynek centrumát Jeruzsálem jelöli ki; a hely, ahonnan kiáradnak, s ahová végeredményben visszatérnek megnyugodni a mindenség benső dinamikái. Manapság persze, a gömbök bűvöletében, sokszor csak mosolygunk ezen — jóllehet ez az ódon, jeruzsálem-központú korong az emberi eszmetörténet talán utolsó stabil és holisztikusan befogadható világképeinek egyike volt…
Utcatábla, Jeruzsálem. Nemessányi Attila képe
Kilépve a Szent Sírból induljunk délnek. Váratlan látványosságokat bámuló turistákon verekedhetjük keresztül magunkat. Beérve az Óváros zsidó negyedébe, itt van mindjárt, jóval a mai utcaszint alatt az egykori antik Cardo, a város díszes, észak-déli irányú, kecses korinthoszi oszlopokkal szegélyezett főutcájának részben rekonstruált maradványa — azé az utcáé, amely már a hatodik századi, madabai mozaiktérképen is mint a Város fő ütőere jelenik meg. Aztán Hiszkija király robusztus falának maradványa, amit még a fenyegető asszír veszedelem idején építtetett akkori városának északi határára, s amely a bibliai Jeruzsálem talán legrégebbi monumentális maradványa. Majd kiérve a modern házak között kacskaringózó sikátorokra, hamar az askenáziak híres zsinagógájához jutunk. Az imaházhoz, amelyet 1948 óta, amikor az Arab Légió az Óvárosért folytatott harcok során felrobbantotta, csak így hívnak: Hurvá, azaz „Rom”. Évtizedekig csak egy hatalmas, égretörő ív emlékeztetett szikár mementóként erre a fontos szellemi központra, manapság azonban újjáépítve áll — szebben, mint valaha. Van valami szimbolikus abban, hogy a „könyv népei” közül legrégebb óta Jeruzsálemre hivatkozó közösségnek, a zsidóságnak egészen a 21. század elejéig kellett várnia arra, hogy neki is legyen egy roppant kupolája az Óváros tetői felett. Kivárták. S ellentétben a Szikladómmal és a Szent Sírral, a Hurvá-zsinagóga kupoláját kőborítás fedi: a megmaradás jelképe.
Csak néhány lefelé tartó utcácska még, és visszaérkezünk Óvárosi barangolásunk kiindulópontjához: egy lépcsőforduló pihenőjének mellvédje mellől feltűnik végre a Nagy Heródes által megerősített Templomhegy nyugati falának egy szabadon hagyott szakasza. A zsidók egyszerűen csak úgy hívják: Kótél Hammaaraví, a „Nyugati Fal”, mások viszont, paradox módon a hagyományos arab elnevezése alapján Siratófalnak nevezik. Valóban: igen korai keresztény források tudósítanak arról, hogy évente egyszer, Tisá be-Ávkor, a Szentély lerombolásának balvégzetű emléknapján a zsidók a Templomhegyhez mennek, hogy sirassák elpusztított Templomukat. Akkor még a Hegyre is felmentek, az Alapkőhöz; idővel azonban, a Szentek Szentje pontos helyének feledésbe merültével maradtak számukra a fal elképesztő méretű kövei.
A siratófal. Nemessányi Attila képe
A negyedik században Julianusnak, az aposztata császárnak még tervei között szerepelt a zsidó Templom felépítése — ha más miatt nem, hogy borsot törjön hirtelen politikai öntudatra ébredt keresztény alattvalói orra alá, kérészéletű uralma azonban nem nyújtott lehetőséget nagyívű tervének megvalósítására. A Szikladóm felépültével pedig egy zsidó templom felállítása a Templomhegyen politikai abszurditássá vált — ha nem is mindörökre, de a zsidók által várt messiás elérkeztéig mindenképp. Az persze már mindenkinek saját kérdése, hogy vajon a messiás eljövetele feltételezi-e a Templom felépítését vagy fordítva; a zsidó negyed utcáin mindenesetre lépten-nyomon hatalmasra nagyított színes fényképfelvételekbe botolhatunk, melyeken a Templomhegy közepére ügyesen illesztették be a Szikladóm helyére a heródesi Szentély makettjét…
Variációk siratófalra. Nemessányi Attila képei
Nem valamiféle fellengzős maszkulin arrogancia íratja velem, de a Siratófalnál jobb, ha a férfi a látogató. Hagyományos zsidó szokás szerint a Fal előtti térséget ugyanis egy mehicá osztja két részre, elkülönítve egymástól a férfiak és a nők imatereit. A férfiaknak fenntartott részből indul a Nyugati Fal Alagútja, mely végigfut a fal teljes hosszában, s melynek ezen a részén a Tóra tanulmányozására és imádkozásra szolgáló helységek húzódnak meg, hűs boltívek alatt. Különböző korú és lelkiségű férfiak hajlonganak itt szent monotóniával a Fal felé fordulva, melynek kövei, köztük a leghatalmasabb, a több mint 500 tonnás nyugati kő, évezredek szentségéről tanúskodnak. Nem is tehetnének másképp: ősi zsidó hagyomány szerint a Siratófal az a hely, ahol a Templom lerombolása óta a Sekiná, az Isteni Jelenlét nyugszik. S valóban: a hatalmas kőtömbök árnyas ölelésében túlhevülten izzik az örök jelen, a szent időtlenség és idő felettiség. Jeruzsálem látogatója ide érkezve a legmesszebbre hatolt vissza az időben, hogy itt váljék teljessé lelkében a Legszentebb Várost éltető Jelenlét megtapasztalása.
Zakatoló aggyal és felkavart lélekkel tér meg szállására a vándor, aki ez után a nap után mindörökre zarándok marad. Majd a hajnal pirkadtával, váratlan ötlettől vezérelve, az evangélikusok Megváltó-temploma közelében felmegy az Óváros háztetőinek szintjére. Átlép a néhány szorgalmas asszony által már ekkorra kiteregetett, száradó ruhákon, s innen, a magasból végigtekint még egyszer Jeruzsálemen. Balra a Szentsír két kupolája anyamellekként domborodik az égnek; jobbról, a távolban a Szikladóm csillogó kupolája szinte lebeg a háztetők fölött; mögötte a messzeségben mint arcot a könnycseppek pettyezik sűrűn az Olajfák-hegye lankáit a szorosan egymás mellé fektetett zsidó sírkövek, a feltámadás izgatott várásának tanúi. Kora reggel van. Alláhu akbart rikoltanak a müezzinek rekedtes hangjai köröskörül; alattunk kaliverek sietnek lobogó kabátszárnyakkal, nehéz szőrmekucsmáik rejtekében a Siratófal felé, hátha ma megszólal végre az a kakas már; a Sír katholikonjának ikonosztáza mögött pedig felzeng a pátriárka éneke: Evlogimeni i vaszilia… Áldott az Atyának, a Fiúnak, és a Szent Léleknek Országa…
Jeruzsálem – a Föld köldöke. Nemessányi Attila képe
A Föld Köldökét nézi a zarándok, s mint a világ különböző részeinek misztikus szerzetesei, a köldökön át a lényeget látja. Jeruzsálemet, a béke megtépázott városát, melynek szíve együtt dobban Isten szívével, s mely sóvárogva várja beteljesülését.
További olvasmányok: Karen Armstrong: Jeruzsálem. Egy város — három vallás, Budapest: Európa 1997. Simon Goldhill: A jeruzsálemi templom. A zsidók, keresztények és muszlimok szent helyének története, Debrecen: Gold Book 2006. Jacques Vermeylen: Jérusalem centre du monde: Développements et contestations d’un tradition biblique, Paris: Cerf 2007. Raymond Cohen: Saving the Holy Sepulchre: How Rival Christians Came Together to Rescue Their Holiest Shrine, Oxford: Oxford University Press 2008.
A félmillió keresztény palesztin számára a Húsvét előtti szombat legfontosabb eseménye a Szent Tűz üdvözlése – ortodox hagyomány a Szentföldön.
